Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Václav Havel: Egy szó a szóról
Václav Havel mivel a jobb világ szimbólumából egy gyengeelméjű diktátor varázsszavává változott. Nincs olyan szó - legalábbis abban a kissé metaforikus értelemben, amelyben én itt a „szó“ szót használom -, amely csak azt tartalmazná, amit az etimológiai szótár tulajdonít neki. Minden szó magában foglalja azt az egyént is, aki kimondja, azt a helyzetet is, amelyben kimondja, és azt az okot is, amiért kimondja. Ugyanaz a szó egyszer nagy reménységet sugározhat, máskor halálsugarakat lövellhet. Ugyanaz a szó egyszer igaz lehet, máskor hazug, egyszer biztatóan ragyogó, máskor csak koncentrációs táborok szigetcsoportjába vezető síneket rakhat a földre. Ugyanaz a szó egyszer a béke építőköve lehet, máskor minden hangzójából gépfegyverropogást visszhangozhat. Gorbacsov a szocializmust piacgazdasággal és szólásszabadsággal akarja megmenteni, Li-Peng diákok mészárlásával védi a szocializmust, és Ceausescu nemzetének lebuldózerezésével. Mit jelent tehát ez a szó egyikük szájában, és mit a másik kettőjében? Mi az a titokzatos dolog, amelyet ilyen különböző módszerekkel igyekeznek megmenteni? Megemlítettem itt a francia forradalmat és azt a csodálatos deklarációt, amelyet ez a forradalom szült. Az a politikus, aki a deklarációt aláírta, az elsők egyike volt, akiket e gyönyörű humánus szöveg nevében kivégeztek. És utána százak, ha ugyan nem ezrek következtek. Szabadság, egyenlőség, testvériség - mily pompás szavak! És milyen félelmetessé válhat az, amit jelentenek: az inggallér kigombolásának szabadságát a kivégzés előtt, annak a sebességnek az egyenlőségét, amellyel a guillotine rázuhan a nyakra, testvériséget valamiféle gyanús mennyországban, ahol a Legfelső Lény uralkodik! Ma az egész világon ez a nagyszerűen reményteljes szó visszhagzik: peresztrojka. Mindannyian hisszük, hogy e szó mögött remény húzódik meg Európa és az egész világ számára. És mégis - bevallom - időnként remegek az aggodalomtól, hogy ez a szó egyszer szintén ne változzék gumibottá, amellyel valaki majd csépelni fog bennünket. Most nem az én hazámra gondolok, ahol hatalmasaink szájában ennek a szónak körülbelül olyan jelentése van, mint Josef Švejk szájában annak, hogy „a mi Felséges Urunk“. Valami másra gondolok: arra, hogy az a bátor ember, aki ma a Kremlben székel - lehet, hogy csak kétségbeesésében -, néha azt a vádat emeli a sztrájkoló munkások vagy a forrongó nemzetek és nemzetiségek vagy a túl szokatlan nézeteket hangoztató honfitársai ellen, hogy fenyegetik a peresztrojkát. Megértem őt; nehéz teljesíteni a gigantikus feladatot, amelyet magára vállalt; minden egyetlen hajszálon függ, s úgyszólván bármi elszakíthatja azt a hajszálat, és akkor mindannyian szakadékba zuhanunk. És mégis azt kérdezem magamtól: Nem tartalmazza-e ez az „új gondolkodás“ a régi gondolkodás aggasztó reliktumait? Nem hallatszik-e ki mindebből a régi gondolati sztereotípiák és hatalmi-nyelvi rituálék visszhangja? Nem kezd-e már a peresztrojka szó imitt-amott kissé hasonlítani a szocializmus szóra, különösen ha időnként feltűnés nélkül olyan embert ütnek fejen vele, akit oly sokáig és oly igazságtalanul a szocializmus szóval ütöttek? Az önök országa nagy adalékkal járult hozzá Európa modern történeti fejlődéséhez; ez az adalék a détente első hulláma, az ismert Ostpolitik volt.
