Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Václav Havel: Egy szó a szóról
Egy szó a szóról De ez a szó is sokszor kétértelműnek bizonyult. Természetesen annak a reménynek az első sugaraként csillant föl, hogy Európa megszabadul a hidegháborútól és a vasfüggönytől, de egyben, sajnos, a szabadságról és ezzel minden igazi béke feltételéről való lemondást is jelentette: máig is emlékszem arra, hogy a hetvenes évek elején egyes nyugatnémet kollégáim és barátaim kerülni kezdtek engem attól félve, hogy ha bármilyen formában érintkeznének velem, akit a mi kormányunk nem szeret, akkor ezt a kormányt fölöslegesen provokálnák, és így veszélyeztetnék az éppen serkentő détente alapjait. Természetesen nem a magam személye miatt beszélek erről, és végképp nem önsajnálatból. Hiszen én már akkor is inkább őket sajnáltam, mint magamat, mert nem én adtam föl önként a szabadságom, hanem ők. Csak azért említettem meg ezt az epizódot, mert más oldalról is meg akartam világítani azt a veszélyt, hogy mily könnyen változhatnak a jó szánkókból keletkezett dolgok a jó szándék elárulásává - és megint csak a szó által, amelynek értelmét nem vigyázták eléggé éberen. Ilyesmi nagyon könnyen előfordulhat, az ember szinte észre sem veszi, mert a változás feltűnés nélkül, csendben, rejtetten következik be - és mire az ember felfigyel rá, már csak egyetlen lehetősége marad: a megkésett csodálkozás. Csakhogy éppen ez az ördögi mód, ahogy a szavak el tudnak árulni bennünket, ha használatuk közben nem vagyunk szüntelenül óvatosak. És az óvatosságnak csupán egészen parányi, néha csak pillanatnyi elhanyagolása is tragikus és felmérhetetlen következményekkel járhat. Olyan következményekkel, amelyek messzemenően átlépik a szavak anyagtalan világának határát, és messzemenően behatolnak a nagyon is megfogható anyagi világba. Most végre eljutottam a gyönyörű béke szóhoz. Negyven éve olvastam a mi országunkban minden házoromzaton és minden kirakatban. Mint valamennyi polgártársamat, engem is negyven éve nevelnek allergiára ez iránt a gyönyörű szó iránt; allergiát vált ki bennem, mert tudom, mit jelentett az elmúlt negyven év alatt: hatalmas és egyre hatalmasodó hadseregeket, a béke állítólagos védőbástyáit. Dacolva azzal a hosszú folyamattal, amely a béke szó kiüresedéséhez, sőt nemcsak kiüresedéséhez, hanem a szótárban található éppen ellenkező jelentésével való megtöltéséhez vezetett, tehát mindezzel dacolva a Charta '11 néhány Don Quijotéjának és a Független Békeszövetségben tömörült néhány fiatalabb kollégájának sikerült e szót rehabilitálnia, és visszaadnia eredeti jelentését. Ezt a szemantikai „peresztrojkát“ - vagyis a béke szó visszafordítását a fejéről a lábára - persze valamivel meg kellett fizetniük. A Békeszövetség fiatal vezetői közül csaknem mindegyiket bebörtönözték néhány hónapra. De munkájuk nem volt eredménytelen: megmentettek egy szót a totális elértéktelenedéstől. És ez- ahogy itt magyarázni próbálom - távolról sem puszta szó-mentés, hanem valami ennél sokkal fontosabbnak a megóvása. Ugyanis a világ minden fontos történésének előjátéka - a szépekének éppúgy, mint a szörnyűségesekének - a szavak szférájában pereg le. Amint már mondottam, nekem ma nem áll szándékomban átadni önöknek egy olyan ember tapasztalatait, aki meggyőződött róla, hogy a szónak még mindig van súlya, ha börtönnel kell is fizetni érte. Szándékom az volt, hogy egy másik tapasztalatról valljak önöknek, amelyre a világnak ebben a részében szert
