Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Václav Havel: Egy szó a szóról
Egy szó a szóról nizmusok egy hatalmas rejtett területét, vagy csak őscsírája volt az összes késői Gulagoknak? Nem tudom; alighanem mind a kettő. Hát Freud szava? Fölfedte az emberi lélek titokzatos kozmoszát vagy csak egy olyan gondolatnak a magvát hintette el, amely ma abban az illúzióban ringatja az Amerikai Egyesült Államok lakosságának felét, hogy úgy szabadulhat meg belső kínlódásaitól és bűntudatától, hogy azok terhét jól fizetett szakemberek interpretációjára bízza? De még tovább mennék és még provokatívabban kérdezném: milyen volt Krisztus szava? Vajon az üdvözülés történetének kezdete és a világtörténelem leghatalmasabb kultúrateremtő impulzusainak egyike-e, vagy pedig szellemi ős-; csírája a keresztes háborúknak, az inkvizícióknak, az amerikai kultúrák elpusztításának és végül a fehér faj oly ellentmondásos expanziójának, amely számtalan tragédiát okozott, beleértve azt is, hogy ma Földünk legnagyobb része az úgynevezett harmadik világ szomorú kategóriájába tartozik? Éji azt hiszem, hogy az előbbi volt, de mégsem tudom semmibe venni azt a halomnyi könyvet, amely azt bizonyítja, hogy már abba a legtisztább őskereszténységbe is önkéntelenül bekódoltak valamit, ami ezernyi más körülmény, többek között az emberi természet relatív változhatatlansága összejátszásának hátterén bizonyos módon szellemileg teret nyitott azoknak a borzalmaknak is, amelyeket megemlítettem. A szavaknak megvan a maguk története is. Voltak például idők. amikor az a szó, hogy szocializmus, a megalázottak és elnyomottak egész nemzedékei számára az igazságosabb világ magnetikus szinonimáját jelentette, és amikor az ezzel a szóval jelölt eszméért az emberek készek voltak életük sok-sok évét, sőt magát az életüket is feláldozni. Nem tudom, hogy van ez az önök országában, de az én hazámban ugyanebből a szóból, tehát a szocializmusból már régen közönséges gumibot lett, amellyel valamiféle újgazdagok és semmiben sem hívő bürokraták reggeltől estig ütlegelik szabadon gondolkodó polgártársaiknak a hátát, „a szocializmus ellenségeinek“ és „antiszocialista erőknek“ titulálva őket. Valóban: az én hazámban ez a szó már régen üresen kongó szólam, amelyet jobb elkerülni, ha az ember nem akar gyanússá válni. Nemrégen részt vettem egy egészen spontán tüntetésen, amelynek szervezésében semmiféle másként gondolkodók nem vettek részt; a tüntetés az ellen a terv ellen irányult, hogy Prága legszebb részeit eladják valamiféle ausztrál milliomosnak. És amikor az egyik szenvedélyesen tiltakozó szónok azzal a kijelentéssel akart súlyt adni a kormányhoz intézett felhívásának, hogy otthona megmentéséért a szocializmus nevében küzd, az összegyűlt tömeg nevetésben tört ki. Nem azért, mintha az igazságos társadalmi berendezkedést ellenezte volna. Hanem egyszerűen azért, mert ismét azt a szót hallotta, amellyel az embereket csak manipulálni és megalázni tudó rezsim hosszú évek óta minden lehető és lehetetlen összefüggésben előhozakodik. Különös sorsuk lehet a szavaknak! A szabadon gondolkodó és bátor embereknek ugyanazt a típusát egyszer azért vethetik börtönbe, mert valamely szó jelent nekik valamit, máskor azért, mert ugyanaz a szó már nem jelent nekik semmit.