Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - Hodossy Gyula: Hiányos közvetítés (elbeszélés)

A teniszlabda egyre közelebb került egyik játékosunkhoz, aki kezében tartva a teniszütőjét (részletkérdés, de lehet, hogy csak egy kölcsönkért ütőről, vagy valamilyen sportegyesület ütőjéről van szó) látta, hogy a teniszlabda ívben volt. A közönség izgalmában már héjastul ette a szotyolát, aminek láttán a takarítók örömujjongásba kezdtek és elvonultak a kocsmába. A kocsmáros a meccs felől érdeklődött. Egy sör ellenében tájékoztatták, hogy Rómeó most szúrta hasba magát. — Maguk csalók, ez semmiképpen nem igaz, hiszen még csak az első játszmánál tarthatnak. Vissza a sört! A takarítók, hogy sokat és jókat verejtékezzenek, hirtelen fölhajtották sörüket. Egy fecske veszélyesen megközelítette a teniszlabdánkat, majd nagy gyorsasággal elvillant mellette. Ilyen jelenetek tudományosfantasztikus filmekben vannak, amikor két ellenséges űrbázis harcba kezd egymással. A teniszlabdánk nem hagyta magát. Olyan határozott volt (ami a célját illeti), mint egy adóellenőr, vagy mint egy vámtiszt, aki nő és kérlelhetetlen és határozott. A fecske meg egy vándormadár. Neki könnyű, de próbálná meg egy teniszlabda! Az ilyen fecske ellenség, és ezen nem vitatkozom. Aki ezt egy picit is vitathatónak tartja, az is ellenség, és ezen sem vitatkozom. Utóvégre az embernek legyenek elvei, főleg nyáron, perzselő napsütésben. A másik játékosunk — vegyék úgy, mintha nem is lenne — bennünket nem kell, hogy érdekeljen, ő úgysem fog bekapcsolódni többé a játékba. Ahogy elütötte a mi teniszlabdánkat, elütötte saját magát is a további szerepléstől. Sajnálatra méltó. A pálya szélén áll, kezében az ütővel és vár, a kis naiv. Egyébként nem is sajnálom, mert ha lenne egy kis esze, tudhatná. A nap égeti. A sors rég pálcát tört felette. Vagy a nap égeti el, vagy más, de miért kell ilyen szörnyűn végeznie, miért nem lehet neki szólni, félreállítani, esetleg másképp megbüntetni: kivenni a kezéből az ütőt, amellyel a teniszlabdánkat elütötte — egyben e számára végzetes cselekedetet elkövette — és egy patológián boncoló- fiúként — még ha lány is — munkába állítani. Csak tanulni kellene a történelemből. Tényleg elárulhatnám, hogy a másik játékosunk fiú-e vagy lány, de ha azt mondtuk, hogy nem mondunk róla semmit, akkor annál, hogy fiú-e vagy lány, még az is fontosabb, hogy szőke-e vagy barna. A nap süti, perzseli. Nincs ősz. A teniszlabdánk, amely határozottan — egy fecske nem csinál tavaszt, határozott nyár van — szeli a levegőt — amelyben hidrogén is van —, egyre csak közeledik egyik játékosunkhoz, akit semmiképp sem szabad összetéveszteni a másikkal, mert a másik az, amelyiket el kell, hogy égessen a nap, vagy valami más, és ha mi ezt összekevernénk: de erre jobb, ha nem is gondolunk. A játékosunk (tehát az egyik, aki a továbbiakban legyen M, nem a Miklós vagy Mókuci után, nem az, M ez esetben azt jelenti, a Miénk, tehát azoké, akik szemében az előbb jellemzett vándormadár ellenség, vita nélkül), M, kezében az ütővel vár, kedvvel, frissen (céltudatosságban vetekedik a teniszlabdánkkal), izgul, de alig észrevehetően, szépen, büszkén és irigylésre méltón, arcán semmi düh, semmi ellenszenv és semmi félelem. Ahogy áll, abban benne van a jövő. A mi jövőnk. (Mi azok vagyunk, akik szemében az összevissza repdeső vándormadarak mind-mind egy-egy ellenséges űrbázis — fel fogjuk őket robbantani.) A közönség határtalan örömét (melyet most az izgalom felejthetetlen nagyságában látunk) néha-néha röpke időre meg