Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Csáky Pál: A nagybácsi érkezése (elbeszélés)

a pikánsabbaknál anya rájuk nem szólt és vissza nem térítette őket az este szolidabb hangulatába; mindennek persze mi már nem voltunk tanú;, hiszen a vacsora után mi is gyorsan útra keltünk, ablakok alá énekelni. Amikor később hazakerültünk, apát és a nagybácsit igencsak jókedvükben találtuk, ami egyáltalán nem volt csoda, hiszen az üveg tartalma már jócskán megfogyatkozott akkorra, vagy már éppen egy másik állt a helyén; anya a konyhában mosogatott, s meg sem lepődött, amikor azok odabent — akadozva — egy cseh karácsonyi énekbe kezdtek. A kezdeményezés persze kudarcba fulladt, hogy is van tovább? — csavargatta a nyakát a nagybácsi és segélykérőén nézett apára, aki csak a vállát vonogatta; a nagybácsi megpróbált memorizálni, mint annyiszor hasonló helyzetben, nótaéneklés közben, hiába, megint csak a dal közepéig jutott el. Szerencséjére éppen akkor az ablak alatt megszólalt egy kései gyerekcsapat, így apró pisszenésekkel mintegy okát is jelezve hirtelen elhallgatásának, végighallgatta őket, majd a szertartásos cukorkaátadás után az éppen elmenni készülődő gyerekek vezérét magához intve, a hét nyelven beszélő olcsó cseh cukorka dupla adagját beígérve nekik arra próbálta rávenni őket, hogy a félig sikeredett cseh karácsonyi éneket befejezzék vele. Ígérhetett azonban tízszeres adagot is, a gyerekek csak megszeppenve néztek egymásra, anyára, apára; aztán, hogy a nagybácsi rozsdás kornyikálása ismét elhalt a dal közepén, pillanatnyi tétovázását kihasználva gyorsan kislisz- szoltak az ajtón. Nem tudom, látod, nem tudom, nézett akkor a nagybácsi apára, azt már nem, ezt még nem; se itt, se ott, te érted ezt? Apa semmi jelét nem adta, hogy a nagybácsi kérdésére bármiképp is reflektálni óhajtana, semlegesen ingatta csak a fejét, amit némi jóakarattal igenlésnek, de ugyanannyi kétkedéssel tagadásnak is lehetett vélni; akkor sem fejtette ki véleményét, amikor alig negyedóra múlva, egy remegő hangocska kései szólóéneklése után a hang tulajdonosa, egy törékeny kislány megállt a nagybácsi előtt és azt mondta neki: — Nagypapa, anyu és a nagymama azt üzenik, hogy holnap legyen szíves hozzánk is eljönni.

Szépen, kereken mondta a kislány a mondatot, mintha verset szavalt volna, érződött rajta, hogy otthon alaposan begyakoroltatták vele; a nagybácsi azonban csak elnézett a semmibe, a nagy csöndben még pár másodpercig hallgatott, aztán egyszer csak megmozdultak az ajkai: — Mondd meg otthon, hogy nem megyek. Neked meg, nesze, finom cseh cukorkát adok, két zacskóval.

— Ugyan, Lajos, nem kellene mégiscsak elmenned? — kérdezte meg minden évben anya, mikor már a kislány kint volt, túl a kerítésen.

— Nem — csattant föl szinte agresszívan a nagybácsi. — Csak tudom, hogy mit csinálok — mondta olyan keményen, hogy érezni lehetett, anya nem fogja többé erőltetni a dolgot; s valóban csak este hozta föl ismét apának, villanyoltás után: — Azért elmehetne hozzájuk, nem gondolod? Ott a helye, miért nem mondod neki te is? Apa erre dörmögött valamit, látod, milyen keményfejű, valami ilyesmit, nem lehet vele bírni. És már szinte előre látták, ahogy másnap délelőtt a kislány újból beállít, a nagybácsi, számítva a jövetelére, az ablakból lesi — többéves koreográfia ez is —, gyorsan megindulva a szobája felé anyának még mentében odaszól:

— Mondd neki azt, hogy elmentem.