Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - Duba Gyula: Az író az igazsággal álmodik (elbeszélés)

közös lónak túrós a háta, mert jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, vagyis: ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát!

Az iró meghallgatta őket, de alig válaszolt, a vitára ingerlő, provokatív célzásoknak is ellenállt, magában azt gondolta, hogy ő ma az egyetlen, a nagybetűs Igazsággal találkozik — de hol keresse? A nagy kérdést hangosan is kimondta, s a rá kapott válaszok tarkán megoszlottak. A Költő így vélekedett: „Keresd a Babiloni fagyosszentek körtánca hajnalában című poémámban, megtalálod!” A Riporter ilyen tanácsot adott: „A Győ- zelem-domb alatti villanegyedben nézz körül, alighanem rátalálsz!” A hivatás nélkül maradt Cenzor szerint az igazság nem Mátyás király halálával lett oda, hanem azzal a törvényrendelettel, amely hivatalát megszüntetve kivette kezéből a mindenható bélyegzőt. A Nyugdíjas okos, sőt szellemes férfiú volt, az író kérdésére így válaszolt: „Az Igazság? Keresd éjfél után a Manderla-ház előtti nyilvános illemhelyen, nyári havazásban, kakaskukorékolás előtt!” A különféle ajánlások nem oszlatták el az író kétségeit. A Költő ráadásul még növelte is lelki zavarát.

— Hallom, látványos öngyilkosságra készülsz. Nyilvánosan pirongatod a főnöködet!

— Honnan tudod? — kérdezte ámulva.

— Gyors és megbízható információim vannak. Én mindent tudok! — válaszolta tömören. Hangja kihívó és figyelmeztető, de nem fenyegető.

Sűrűsödött körülöttük a forgalom, az újságokra váró tömeg növekedett. A járdaszélen és a Tokaj borozó előtt hírekre szomjas értelmiségiek és friss szellemű érdeklődő nyugdíjasok álltak, és fontos értesüléseket cseréltek ki egymás között. A szavahihető hírek a világpolitika legégetőbb fejleményeire és a belföldi helyzet ellentmondásaira vonatkoztak. Mindenki mindent tudott, és mindenki mindent megtudhatott, amit még nem tudott. Az Orbis bolt előtt nincs titok, sem megmagyarázhatatlan probléma vagy megközelíthetetlen világtény. A levegőben az igazság sziporkái fénylenek, a huzat keresztül-kasul sodorja őket a Leningrádi utcán. Idegen nyelvű világlapok és világhíradók hírei cserélnek gazdát, és az emberek képzelete hálásan megtermékenyül. A várakozók egyszerre sorba rendeződnek, felvillanyozódva toporognak, fürge motoros furgonon áru érkezett, frissen sült szellemi kenyér. A sorban álló kezdő író harsányan és magabiztosan, mint egy beavatott, kiáltotta oda a Költőnek: „Össze kell hívni a Szekciót!” (Aki még nem tudná, a magyar írók csoportját!)

A távolban, a Kis Ferencesek borozója előtt feltűnt a Bányarém. Lidérces látomásként bukott ki a forgatagból, hullámozva úszott a járda felett, feje eltűnt, majd ismét felmerült, megállíthatatlanul közeledett, mint az embert alattomosan megtámadni készülő sorscsapás. Járás közben előrebukott és visszazökkent, az író elfojtott sóhajokat vélt hallani kalimpáló léptei nyomán. Megborzongott, ahogy a bukdácsoló szörny kinőtt az emberek közül, és egyre sötétebb lett, egyre komorabb. Biztos benne, hogy a Bányarém ránéz, talán meg is szólítja, meglöki vagy más módon inzul- tálja. Pánikszerű nyugtalanság fogta el az írót.

— Ha jól értettem, az igazság letéteményese vagy — szólt kapkodva a Költőhöz —, vagyis nemzetiségi mindentudó!

— Az vagyok — helyeselt az szerényen, de határozottan.