Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - Duba Gyula: Az író az igazsággal álmodik (elbeszélés)

goinak, mint elnyeléssel fenyegetett szigetek. írónk azonban — most! — nem felületes olvasó, nem is eltompult agyú, fáradt állampolgár, aki gépiesen a hátsó felén, a sportoldalon kezdi nézegetni a lapot, hanem a lényeg keresője és a megálmodott igazság híve, s a történelmi idő hatalma áll mögötte. Ebben a pillanatban döntő felfedezést tett: felismerte a forma egyetemes voltát, törvényeinek erejét és hatalmát.

Feketét főzött, kávézott, és közben így elmélkedett:

Tehát a forma! Hogyan, a forma minden? Nem minden, mégis a lényeg. A helyzet a következő: a szöveg alapja a szó, megjelöli a fogalmat, tehát néven nevezi a valóság egy elemét. A szavak alapegysége a mondat, olyan önálló érték, amelynek meghatározott jelentése van. A mondatokból épített szöveg a valóság elvont megtestesülése, mintegy újjáteremtett valóság, logikája a valóság logikájával azonos. A szöveg felépítése tehát forma kérdése (is)! Ám nézzük a következő mondatot! „A demokratizálási folyamatban kikristályosodnak a vélemények, híven tükrözve a benső ellentéteket, és problémáink mikéntje előtérbe kerülvén segít megoldani közös gondjaink egész sorát.” íme, a szó kudarca, a nyelv totális csődje. A szavak elveszítik jelentésüket, a fogalmak elerőtlenednek. A szöveg érthetetlen és értelmetlen, már nem a valóság hasonmása. Kialakul a politikai és újságírói metanyelvezet, amely nem tükrözi az élet képét, annak lényegét sem testesíti meg, hanem inkább elfedi és felismerhetetlenné teszi. Ezeket a szavakat ebben a formációban kiürítette és megölte az idő. Elveszítették eredeti jelentésüket, és nem tettek szert új tartalomra. A beszélt és írott szó formakultúrájában, a társadalmi és irodalmi nyelvben sorsdöntő küzdelem folyik. A régi kifejezésmód maga alá akarja gyűrni az újat és fojtogatja, az új pedig átharapja a régi torkát, és végez vele. Az elnyűtt szavak lemeztelenednek, elődereng mögülük az elhasznált, élettelen fogalom. Halott fogalmak, kihalt szavak, brrr! Nézzék lapjainkat, élő és halott szövegek egymás mellett, akár kényszerű szomszédságban a tűz és a víz! Élő szövegekről szólok. Felhívom figyelmüket az új politikai irány élő, friss eszméket és tisztább összefüggéseket feltáró szövegeire! Teljesen más nyelvi minőség. Oj gondolkodás. A mondatok fényesen lobognak, új lehetőségeket és mai összefüggéseket ňeveznek meg, formájuk él és tündököl. Bizony, kérem, az igazság forma kérdése (is)!, a megmerevedett forma tartalmatlan és élettelen, a tettek értelmetlenségét jelképezi. Innen az életveszély! Ebből következik az átkos kényelem! Az ember a formák rabja, a megszokott forma szolgálatára is hajlamos, készségesen tovább élteti a halott sémákat, hogy ne kelljen állandóan gondolkodnia. A gondolkodás nehéz, kimerítő tevékenység, többnyire nem is veszélytelen, kockázattal jár, és gyakran fáj! Az ember pedig menekül a fájdalom elől.

A tisztánlátás áldott pillanataiban így elmélkedett az író, és készült az értekezletre. Ekkor szólalt meg benne utoljára a józan ész szava. Vegyen be altatót, ajánlatos lenne, ha átaludná az értekezletet! Az igazsággal készül találkozni, tehát kerülje a főszerkesztőt! Esetleg színleljen rosszul- létet, és tűnjön el! Józan gondolatai főnöke megítéléséből, a bonyolult világpolitikai helyzetből és éjszakai álma mákonyos hatásából tevődtek össze. Hivatali főnöke — kövület. Időtlen forma, kiürült agy, tartalmatlan gondolkodás, érthetetlen nyelvezet. Előtte a semmi, mögötte a fennsőbb-