Irodalmi Szemle, 1990
1990/3 - Duba Gyula: Az író az igazsággal álmodik (elbeszélés)
ség, kívülről szánalmas, bévül üres. Az idő mélyébe vesző közéleti múltja mentőövként öleli körül és a felszínen tartja, különben menthetetlenül és nyomtalanul elmerülne. Belső tartása nincs, programja még kevésbé, véleménye hamis, önállótlan. Ezért görcsösen ragaszkodik a (régi) formákhoz. — Szabadság, elvtársak! — nyitja meg az értekezletet. — Üdv a munkának, elvtársaim! A szerkesztők nem mosolyognak, némán várakoznak. Az élet egykedvű nyugalomra intette őket az évtizedek során. Mindenkinek olyan főnöke van, amilyet megérdemel! A főszerkesztő a sajtó társadalmi küldetéséről és feladatairól beszél. A társadalom átépítése és a nyíltság légkörének megteremtése a hírközlésre is komoly feladatokat ró, ezeket a régi módon nem lehet megoldani. A sajtónak is meg kell újulnia! Az igazságot kell keresnie, kritikusabbnak kell lennie! (Eddig mit keresett, motoszkál az ördög az íróban.) De úgy kell kritikusnak lennie, hogy miközben felfedi a hiányosságokat és leleplezi a visszásságokat, kiutat is mutasson! Tanácsoljon, neveljen, eligazítson. Megértően bíráljon, és jó atyaként egyengesse az olvasó gondolkodásának útját. A hamisakat, az élősködőket, a rendszer ellenségeit kíméletlenül leplezze le! Tárjon fel, és ítélkezzen! A főszerkesztő felemelte jobbját, és a mennyezetre mutatott. — Az újság legyen egyszerre a haladás motorja és az ellenség ostora! Elhatároztuk, hogy az extenzitásról áttérünk az intenzitásra, hát ezért...! — Ostor és motor... — vakkantott közbe az író —, nem értem.., — Pontosan így ... — a főszerkesztő ujja a mennyezetre szegezve maradt —, az ellenség motorja és a haladás ostora, nem értesz velem egyet, elvtárs?! — Nem tehetem — ingatta a fejét —, értelmetlennek érzem a megfogalmazást! A bevezető szöveg pedig ósdi lefetyelés ... — Erős volt, gondolta azonnal, de mindegy...! Mintha egy pillanatra megpillantotta volna az igazságot, ám éppen csak felvillant előtte s már el is tűnt. Jellemzően nem akadt senki, aki figyelmeztesse a főszerkesztőt, hogy felcserélte a szavakat, lévén, hogy az érthetetlen és zagyva beszéd nála nem ritkaság. Az író pedig, az igazság keresésének nemes mámorában, a társadalom érdekében gerjedt ádáz haragra és dacos szókimondásra. A társadalom óriási és alapvető változások és változtatások előtt áll, de a mt- emberünk teljesen alkalmatlan, hogy a haladás Irányát és szempontjait képviselje. Az egészefrríem is érti, az új értékek iránt érzéketlen, mindenre alkalmatlan, tipikus eszközember, amolyan szocialista őslény. Élő anakronizmus. Az őslény hosszú magyarázatba fogott, melyet senki sem értett, de rezzenéstelen arccal hallgatta, közömbösen nyelte, mint a kacsa a vizet, csak az írót szállta meg az ördög, és tombolt benne veszettül. A jó ügyért halni kész vértanúk szenvedélye és indulata kavar- gott bensőjében. — Dilettáns szöveg, haszontalan erőlködés, szószátyárság — hallotta a saját hangját messziről. — Nem ő beszélt, valaki más, idegen, az ötvenes évek avatag szelleme huhog belőle, a bűnös múlt ásatag kísértete, megfertőzve undorító bürokratikus métellyell
