Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Csáky Pál: A nagybácsi érkezése (elbeszélés)

nagy kedvvel vettük birtokunkba az imigyen létrehozott rendszert. A legmagasabb hókupacok tetején erődrendszereket építettünk, emeletes hóvárakat alagutakkal, bástyákkal, aztán ujjé, jöhettek a hócsaták; néha napokig dúltak a hadjáratok az udvaron, a kertben, előfordult, hogy nyolctíz fős „seregek” küzdöttek egymás ellen néha napokig is; reggel szigorúan arról a pontról indult mindenki, ahol az előző nap ráesteledett. Még kutyás felderítő járőreink is voltak, akik az alvégi gyerekeket tartották szemmel: emlékszem, a fiatal Csibész kutyát egyszer annyira megkínoztuk a magas hóban, hogy anyának kellett közbelépnie és a kályha mellett vastagon bebugyolálva életre szárítania. Most azonban, a nagybácsi érkezésének napján, egyszeriben érdektelenné vált számunkra minden játék- lehetőség; csak tengtünk-lengtünk az udvaron, a házban, a szomszédoknál, anyának is egyre jobban idegeire mentünk, míg végül ő maga zavart ki a megállóba a fentebb említett — minden évben többször is elismételt

— „elfogadni lehet, kérni nem” intelemmel.

Délre aztán a legtöbbször beteljesült a vágyunk, megjött a nagybácsi. Örök flanellingében, a legkeményebb telekben is ugyanabban a bársonyzakóban, ugyanazzal a hajlott háttal, őszülő halántékkal; lekászálódott a buszról és mi örömujjongással fogadtuk; a buszsofőr is csodálkozással nézte a jelenetet, ahogyan négy-öt gyerek valódi fiesztát rendez egy öregedő, megtörtnek látszó ember érkezésére. Emlékszem, üdvrivalgásunk őt magát is meglepte, s legtöbbször kicsit hátra is hőkölt a sok gyerek láttán, aztán lelépve a buszról táskáját, hátizsákját a hóba téve akkurátusán megszámolt bennünket, majd a hátizsákot kinyitva mindannyiunk kezébe egy-egy zacskó olcsóbbféle cukorkát nyomott. A gyereksereg öröme azonban ezzel az aktussal korántsem csillapodott le — anya hiába tiltotta, erre az aktusra mindig eljött velünk egy két jó barát is, meg aztán, mint mondtam már, cukorral apa jóvoltából tisztességesen el voltunk látva — számunkra mindenek felett a nagybácsi, a valaki, az idegen, a messziről jött érkezése volt az esemény. Valami olyasmit éreztünk akkor

— az első harmatos illúziók egyike —, hogy a nagybácsi érkezésének „kikényszerítésével” a világmindenség nagy történései közül legalább egy folyamatot sikerült az akaratunkkal irányítanunk. Igen, ez vitathatatlan, érkezésekor olyan sikerélményünk támadt, olyan büszkén és diadalittasan fogtuk őt közre — aki időközben felvette a táskáját és hátizsákját, és gyűrűnkben megindult lassan hazafelé —, mintha legalábbis egy sorsdöntő csatát nyertünk volna meg.

Ez a „hazafelé” nálunk volt. Pontosabban — ahogy később megtudtam —, a hosszú parasztházat együtt vették meg apával, felesben, azzal, hogy mindaddig, amíg ő haza nem jön, mi használjuk az egészet két szoba kivételével, ha pedig hazajön, újra elfelezzük, ahogy egyszer maga is mondta: öregségére legyen hol lehajtania a fejét. Így aztán, ilyen diadalmenetben érkeztünk dél után pár perccel haza és nyitottunk előtte kaput-ajtót: megjött a nagybácsi, itt van a nagybácsi — harangoztuk. Anya ene felegyenesedett — főzött, sütött ekkor is rendszerint —, hát megjöttél, Lajos, valami ilyen mondattal fogadta, a nagybácsi pedig bejött, na, végre megérkeztem, mondta az esetek többségében, a táskát hátizsá