Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Csáky Pál: A nagybácsi érkezése (elbeszélés)

kot lerakta a sarokba; közben néhány mondattal már el Is kezdte, mikortól utazik és milyen volt az útja. A szöveg évről évre ismétlődött, kis híján már mi is fejből tudtuk az átszállásokat, hol van több idő, hol kell sietni, melyik csatlakozás szokott késni; egyszóval, a nagybácsi néhány pillanatig szinte kiélte magát abban, hogy egy szelet nagyvilágot hozott be ebbe az isten háta mögötti falusi szobába. Anya bólogatott, de sürgölődött is közben, egyik szeme állandóan a sütőn volt; ekkorra legtöbbször előjött már apa is, hát itt vagy, Lajos, Isten hozott — és kezet nyújtott neki. Megjöttem, hát megjöttem, látod, ismételte el neki is a nagybácsi, mintha valami eget rengetően fontos dologról lenne szó, amit a biztonság kedvéért többször is el kell mondani; később jöttem csak rá magam is, hogy szó sem volt itt valamiféle nagyon fontos dologról, csak az első percek zavara és a hirtelen fellépett témahiány mondatta el vele többször is a néhány egyszerű mondatot. Ilyenkor aztán a nagybácsi minden átmenet nélkül Csehországról kezdett el beszélni, egy ottani faluról, az ottani életről, az ottani hóról és a hideg reggelekről; meg az állatokról, a traktorokról, a téli reggeleken való nehéz begyújtásról, meg a főnökről, a „státní statek”-ban — igen, erre a „státní statek”-ra is határozottan emlékszem. Aztán megint csak átváltott az emberekre, ottani ismerőseire, akik általa üdvözöltetik apát; tiszteltetnek, így mondta a nagybácsi, ez is meg az is, közben azt is beleszőtte mondandójába, ki van jól és ki beteg, kinek volt valamilyen más problémája; apa erre gyakran és mélyen bólogatott, itt-ott kérdezett csak közbe, és bár mi nem értettük, miről is beszélnek, hogy apa honnan ismeri azt a sok idegen embert, valahol odabent azért rendkívül büszkék voltunk, hogy ilyen világhíres apánk van, akit íme, még az ország másik feléről is tiszteltetnek. Ekkora már anya többnyire tányérokat hozott elő, gyere Lajos, ebédelj velünk, invitálta őt; ugyan, ettem Ságon, volt minden esetben a válasz és — erre is emlékszem — ilyenkor mindig ugyanazt az elhárító mozdulatot tette. Aztán csak beadta a derekát, a kis illembeli szabódás után, főleg, hogy apa is kapacitál'ni kezdte, ugyan, mondta, magunk sem ettünk eddig reggeltől semmit, tudod, hiszen böjt van, meg hát téged is vártunk. Anya aztán valódi böjti eledeleket szolgált föl, a nagybácsi meg kissé lehajolva a hátizsákjába nyúlt, várjál csak, no, mondta és egy üveg pálinkát vett elő. Nem tudtam mást hozni, de majd legközelebb, mentegetőzött minden alkalommal; ugyan, mondta erre apa, ő is szinte a rendes évi forgató- könyv szerint, majd hozok én mindjárt hazait. Már hogy hoznál, fogta meg a kezét a nagybácsi, stampedlit hozzál, egyébként hazai ez is, nehogy azt hidd, főzünk mi is ott, elég szépen, értenek azok is hozzá, különösen Feriék, el ne felejtsem, ők is tiszteltetnek. Apa erre megint egy mélyet bólintott és stampedlit halászott elő a konyhaszekrényből, aztán hogy vannak, nőnek a gyerekeik, egészségesek, kérdezte most ő a nagybácsit. Az pedig részletesen körbejárta azt a bizonyos Ferit és családját, elősorolt minden nyavalyát, amin a rokonság keresztül ment; apa erre megint csak bólogatott és két stampedlit tett le az asztalra, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy anyát ki akarja hagyni a koccintásból. A nagybácsi azonban pártját fogta anyának; Böske, megkóstolod ugye te is velünk, szólt oda neki. Anya nemigen vett a szájába italt, csak ilyenkor, nagy ünnepeken tett enyhe