Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - KRITIKA - Elek Tibor: „Költészet és valóság” avagy a „képzelet szertartásai”
hagyományos struktúrateremtő és jelentéshordozó szerepét. A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa című elbeszélés a keresztény hitvilág alaptörténetét, az emberek megváltásáért keresztre feszülő Krisztus történetét újítja fel modern parafrázis formájában egy turistákat megriasztó XVI. századi feszület legendájaként. Sajátos, a jelenben és az időtlen múltban egyaránt otthonosan mozgó, a népi emlékezetet is megtestesítő mitikus elbeszélői pozíció tudatja, meséli el a történteket az olvasónak, s ha magában való szépségével az nem elégedne meg, akkor az értelmezést is jórészt rábízza. Az utolsó író memoárja az irodalmi értékű tudományos-fantasztikus művek rokona. Világunkban mindig is jelenlévő veszélyes tendenciákat vetít ki az időtlen jövőbe, az emberi kultúrát elpusztító végletes formájába. Az utolsó író, miközben feltehetően utolsó művét írja az irodalom haláláról, ironikusan felvázolja egy diktatúra modelljét, létezésmódját is, középpontban az embertelen hatalmat kiszolgáló értelmiségi (író) felelősségének kérdésével. Fiatal, pályakezdő írók müveiben olykor önkéntelenül is felismerni véljük a nagy elődök, példaképek szellemujjának nyomait. Talamon szómágiája, hosszú- mondatszerkezetei, időszemlélete, mitizáló hajlama latin-amerikai ősöket (Mar quez, Borges) sejtet, de kár lenne túlzott jelentőséget tulajdonítani ennek, mert a hatások úgy szervesültek ebbe az egyéni és eredeti prózavilágba, hogy egyúttal fel is oldódtak, sajátjává is váltak. Olvasóját a talamoni próza, ha elegendő kitartással rendelkezik és kellő koncentrációra, elvonatkoztatásra képes, nemcsak a fantáziadús írói képalkotásban és a magyar nyelv páratlanul színesen felvonultatott árnyalási gazdagságában való gyönyörködés lehetőségével ajándékozza meg, hanem a mélyebb, a megfoghatalan, a kimondhatatlan emberi tartalmakkal való találkozás élményével is. Végül engedjék meg, hogy egy olyan esetleges vitakérdésről szóljak, amely e művek, főleg Hogya és Talamon művei kapcsán sokakban felvetődhet Magyar- országon, de itt is. Trianon óta a magyarországi olvasók kisebbségi magyar irodalmakkal szembeni elváráshorizontjának meghatározó eleme a ,,palackposta komplexus”. Az az igény, hogy a kisebbségi irodalmi mű üzenetet, tudósítást, tájékoztatást tartalmazzon az ottani magyarság sorsáról, megpróbáltatásairól, szenvedéséről és helytállásáról. Különösen felerősödött ez az igény 1945 után, az eddig szocializmusnak nevezett, az állampolgári és vele együtt a nemzetiségi jogokat is lábbal tipró sztálini, posztsztálini diktatúrák létrejötte óta. A közismert kelet-közép-európai helyzetben az igény jelenléte tehát érthető, már csak azért is, mert a társadalmi-politikai valóság irodalmi feltárásának, leleplezésének régi hagyományai vannak a térségben, az effajta elvárások az egyes országokon belül a hazai irodalmakkal szemben is megvoltak, megvannak. Még azt is megállapíthatjuk, hogy az üzenet rejtjeles, áttételes kódolásának módja igazi írók esetében esztétikai értékek teremtőjévé is válhatott. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy az irodalomnak nem szerves velejárója, nem immanens alkotóeleme az effajta politikai tartalmú üzenetrögzítés, illetve közvetítés. Csupán ennek hiánya miatt nem illethetünk kritikával egy irodalmi művet, mert nem feltétele ez, még itt Kelet-Közép-Európá- ban sem, az értékes, a jó Írásnak. Az a fajta hiteles valóságábrázolás, amely a valóság fogalom jelentését hagyományosan leegyszerűsíti és a közvetlen társadalmi környezettel azonosítja, nem kérhető számon a műtől, hacsak nem kimondottan célja az, mint a szociográfikus irodalmaké. Bármilyen eszközzel történjen is a megjelenítés, ha emberi az a világ, amit írónk esztétikailag hitelesen bemutat, akkor valóságos is egyben. Hogya, Vajkai és Talamon novellásköteteit ennek a valóságos emberi valóságnak sikeres irodalmi megfogalmazásaként értékelem.
