Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - KRITIKA - Soóky László: „Az vagyok, aki vagyok és az, aki nem”

Soóky László

„Az vagyok, aki vagyok és az, aki nem"

(Varga Imre: Önarckép - nélkülem)

A könyváruházban böngészgetek, ismerős néven akad meg a szemem: Varga Imre.

— Te, ez a „mi” Varga Imrénk? — kérdezem a barátomtól.

0 rám néz, és ezt mondja:

— Majd beosztjuk valahogy magunk között.

[ót derültünk, lám lám, milyen szellemesek vagyunk. Most pedig, amint az idézőjelbe bújtatott Ml-t nézem, megborzongok, mintha kalodába zártam volna egy ember, önkényesen, én és mi. Sokszor láttam már, amint egy-egy vadállatot, őzet, muflont, vaddisznót ketrecéből, ismert pagonyából messze, egy új területen kiengednek a délceg vadászok. A meggyötört állat riadtan mozdul jobbra-balra, lát bokrot, fát, megóvó rejteket, de nem tudja, mi van a bokron túl, nincs-e szakadék, csigolyaszakasztó hurok? Ez lenne hát Közép-Kelet Európa: egy ember átmegy a hídon, s az első keze ügyébe kerülő papírszeletre leírja:

Most szerda van és fél

és én már másfél órája hontalan vagyok

(Levél egy barátomnak 1982. augusztus 18-án)

Micsoda rettegés járhatta át a zsigerekig azt az embert, aki két ilyen sort le tudott írni! S micsoda erő, önbizalom felszülhetett benne, hogy le tudta írni! Menekült Varga Imre? Menekült a költő? Milyen szépen tudunk hallgatni, akár éveken át is, ha kellemetlen megszólalnunk. Ügy terveztük: aki innen elment, számunkra elveszett, a listáról kihúzatott, nem vállalta a „sorsot”, leírandó. De megkérdezte-e valaki a költőt, hogy mire gondolt ő, eléggé kétségbeesett volt-e, amikor a hídverés helyett a hídjárást választotta?

Letéphet-e valaki magáról egy tájat oly módon, „hogy végre mint leszerelt katonák" megszabadulhasson az (egy) uniformistól? S amint körülnézett, az új táj talajában talált e kapaszkodót?

Hat év tehát. Vagy több is lehet? Kevesebb is? A költő tudja, önarckép — nélkülem, ez a kötet címe. Van benne némi vagányság, s van benne szomorúság is. Kilépni a testből, és visszanézni önmagunkra. Bizarr lehetőség az ezernyi bizarr közül. Tadeusz Kontor írja egy tanulmányában: „Odüsszeusz nemcsak a háborúból, Trója alól tért vissza, hanem ugyanúgy és mindenekelőtt a síron túlról is, a halál országából, a másvilágról az élet szférájába, az élő emberek országába, közénk."

Varga is végigkopogtatja a téglafalat, mint a vakok. Aztán meg úgy, mint a csiga a szarvacskájával a lósóska levelét. Majd mint az először együtthálók, a sötétben szeretkezők, mikor kétségbeesett igyekezettel végigcsókolják egymást testét. De Varga tapogatózása korántsem esetleges, még csak nem is ösztönös: Szerethetem-e hazámat?