Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - KRITIKA - Elek Tibor: „Költészet és valóság” avagy a „képzelet szertartásai”
ránt konkrét tárgyiassággal és összetett szóképekkel árnyalt szemléletességgel jelenik meg; valószínűleg ez teszi oly könnyeddé, észrevétlenné a két szféra közötti közeledést. A pikádorok ivadéka című elbeszélés például álomképekkel indul, majd a felébredés utáni valóságos cselekvésekkel, a valóságmozzanatok (egy kép, egy szag) által gerjesztett fantázia- és emlékképekkel (ami olykor egy-egy rövid történet, anekdota) folytatódik, s végül az egész addigi álom- és valós világ leheletfinoman áttűnik egy mindazt folytató és összegző újabb fantasztikus álomba, melyben sorra nyílnak, illetve rakódnak egymásra az újabb és újabb cselekmény- és idősíkok, rétegek. Talamon írásai az emberi tudat és lélek mélyrétegeibe szállnak alá, hogy a tudatalatti ösztönöket, vágyakat, a metafizikus lelki tartalmakat hozzák felszínre. Nem véletlenül lesz írásai szinte mindegyikében fontos motívuma a szexualitás és az önazonossághiány. Az Énbe forduló világa befelé tágul egyre, varázslatos, intenzív emberi teljességet megjelenítve. A hagyományosan valóságosnak tartott tér- és időkoordináták természetesen itt már nem érvényesek, határaik is összemosódnak, feloldódnak, mert e művek ideje a belső, a szubjektív idő, vagy az írót idézve, az „örök idő”, a mitikus idő, s tere az ennek helyet adó tér. Mindez nem zárja ki a cselekményességet, bár az említett négy írás szándékosan rejti, bújtatja az alapcselekményt, a valóságot, előtérbe állítva a barokkos mondatkolosszusok szecessziósán stilizáló szómágiáját, ami a tudatfolyam-áradás- nak adekvát nyelvi formát teremt, attól függetlenül, hogy mi mikor fáradunk bele olvasásába, mikor érezzük a szómágiát már már öncélú szóorgiának. A pikádorok ivadéka című írásban a monologizáló serdülő ifjú valóságosnak tetsző cselekvése jelentéktelenné, lényegtelenné válik az álomban képzeltekhez képest, amelyek megteremtik az apa, a nagyapa, a tágabb család múltjának és jelenének, a XX. századi történelemnek és a gyermeki fantáziának jelen idejű szürreális egységét. Az éjszaka árkádsorai című elbeszélésben a valószerűnek látszó cselekvés van kezdetben megkettőzötten, a következmény és az előzmény részleteinek egymást váltogató egyidejűségében jelen. A B. B. és C. között történtek titokzatos előadása után az eddigi valószerű észrevétlenül a valószerűtlenbe, a B. B. bűntudatából sarjadó víziókba, B. B. ámokfutásába csúszik át a nyomasztó labirintussá vált éjszakában. Valóság és fantasztikum mintaszerűen összefogott, elválaszthatalan egysége teremtődik meg itt, ami végig sejtelmesen lebegteti B. B.-nek önmagát és a lányt kereső gyötrelmeit. Ha lehet, még talányosabb A képzelet szertartásai és a Bocsátó című szöveg. Az első egyetlen óriás mondatfolyamba foglalja azt a tudathasadásos állapotot, helyzetet, amit egy feltehetően tragikus véggel zárult „egyszer volt szerelem” emlékével való szembesülés vált ki vagy inkább erősít fel a belső monológot, illetve dialógust folytató beszélőben, egy templomi búcsúztató szertartáson. Az egymásra és egy harmadikra vetített kettős tudat ugráló nézőpontváltásait csak az önmegszólító „Te" és az egyes szám első személyű „Én” alak személyragjai jelzik, hogy végül a kettő a többes első személyragjában vonódjon össze: „meghűl bennünk a vér”. Még inkább szétoldja, képzeletbelivé teszi a történést a Bocsátó burjánzó, áradó képisége, egymásból nyíló hasonlat- és szimbólumrendszere, amely az emberi létezés alapvető kérdéseit érintő gondolati reflexiókat idötleníti, miközben lehet, hogy egy látomásos szeretkezést és egy elbocsátó szép „üzenést” takar el. Talamon prózájának a végletes személyesség és szubjektivitás vállalásából fakadó, a szöveg nyelvi megformálásában, a hangulatteremtésben megnyilvánuló alapvető líraiságát ez a mű mutatja a legtisztábban és legfénylőbben. Más természetű, az elbeszélés szó eredeti, műfaji értelmének is megfelelő írások azok, amelyek az antológiában is szerepeltek, bennük a történet megőrzi
