Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Csáky Pál: A nagybácsi érkezése (elbeszélés)

a közjegyzővel — anya szólítgatta őt így, gyakran és nagy tisztelettel ejtve ki a nevét — többé nem találkoztam, mint ahogy Losoncra sem kísérem el többé anyát, tekintettel, hogy hazafelé a poros, büdös, zsúfolt autóbuszban nagyon rosszul lettem. Anya ugyanis az első út örömére megetetett mindennel, fagylalttal, törökmézzel, csokoládéval, csak éppen a rendes ételekről és a gyomrom érzékeny voltáról feledkeztünk meg. Anya szemmel láthatóan élvezte, hogy kiszabadult a faluból, felszabadult volt, jókedvű, és úgy látszott, szerette volna, ha az utazás számomra is feledhetetlen élménnyé válik. Azzá is vált, bár nem egészen úgy, ahogy ő gondolta, a döcögő buszban ugyanis hamar rosszul lettem, a busznak kétszer is meg kellett állnia miattam, amikor már végleg nem bírtam visszatartani magam. Szorítsd össze a fogad, mindjárt otthon vagyunk, súgta anya, amikor először jeleztem neki, hogy rosszul vagyok; akkor még csak alig negyedórás út volt mögöttünk és majd kétórányi előttünk, én meg visszafogtam magam, igyekeztem mélyeket lélegezni, ám akkor is csak a bűz meg a por áramlott vastagon a tüdőmbe. Kínlódtam hát, aztán nem volt mit tenni, meg kellett állítani a buszt. Az utasok közül néhányan sajnáltak, a második kényszermegállónál néhányan már zúgolódtak is; cseppet sem meglepő tehát, hogy a dicsőséges ügyintézéses kirándulásoknak egyelőre befellegzett, anya egyedül vette nyakába a járást, engem, pedig a nagymamára hagyott.

Visszatérve azonban a nagybácsi látogatásaihoz, Ädám-Éva napján már kora reggel kimentünk a Ság felől érkező legelső autóbusz elé, ahonnan aztán rendszerint csalódva ballagtunk vissza. Otthon pedig szép lassan anya idegeire mentünk állandó kérdezősködésünkkel, hogy mennyi az idő és mikor érkezik a legközelebbi autóbusz. Anya persze egyre ingerültebben válaszolgatott, volt gondja-dolga az ünnep előtt nélkülünk is elég, meg aztán nem is helyeselte különösen — egy ízben kifejezetten megtiltotta —, hogy kijárjunk a nagybácsi elé. Még azt hiszi, azért várjátok, hogy hozzon nektek valamit, mondta akkor tipikus falusi észjárással, látva azonban kétségbeesésünket [a megállóba való kimenetel felért számunkra egy első osztályú karácsonyi ajándékkal), némileg oldott szigorán. Aztán nehogy kérdezzétek, hogy mit hozott; amit kaptok, elfogadhatjátok, de semmiféle kunyerálást nem akarok hallani — dohogott ránk és minket valóban nem lehetett visszatartani: déli fél tizenkettőkor már ott toporogtunk ismét a megállóban, ügyet sem vetve rá, hogy a busz csak jó fél óra múlva érkezik. Izgatott ujjongással fogadtunk minden kanyar mögül előbukkanó járművet; odakint már elviselhetőbb volt a várakozás, csak a közbeeső idő múlt nagyon nehezen. Aznap nem tudtunk játszani, hiába volt iskolaszünet, hiába a játékok, az udvar tele hóval — pedig milyen nagy havazások voltak akkoriban —, apa egész utcákat vágott benne az udvarban; olyankor, hétvégeken, amikor otthon volt, már hat órakor felkelt havat hányni, így később, amikor mi is kikászálódtunk végre az ágyból, már egész labirintus kanyargóit az udvaron keresztül-kasui: út a kúthoz, az ólakhoz, a budihoz, a magtárhoz, a kamrához, bőven felpúpozva mindkét oldalon a hó. Széles utakat vágok, amikor itthon vagyok, mondta ilyenkor apa, hogy hétközben jobban tudjatok boldogulni a friss hóval. Ügy is tette, vastag hegyek púposodtak mindkét oldalon, és mi