Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - Gál Sándor: Az út (vallomás)
rendszerint leszálltam a bicikliről, s valahogy úgy éreztem, mintha körülöttem ott és abban a pillanatban újrakezdődne az egykori csata. Hallani véltem a lánctalpak csikorgását-kattogását, aztán látni véltem a tanya felől felvillanó torkolattüzeket, s szinte hallottam a becsapódást követő robbanások dörejét. És éreztem, — határozottan állítom, hogy éreztem — az édeskés ekrazit-füstöt, az égő olaj szagát, s a perzselődő emberhúst. Pedig hát akkor nem volt köröttem semmi. A tankroncsokat is szétszabdalták autogénvágó pisztollyal és elszállították, úgy hogy a következő tavaszon már szántani is lehetett. Mégis, ennek ellenére újra és újra megéltem és láttam az egészet. Mint ahogy ott, a Šumavában, ülvén a T-34-es parancsnoki tornyában, hasonlóan újraéltem magamban mindezt. De itt már nem nézőként, hanem részeseként a történésnek. A feszültségek, a megfogalmazhatatlan görcsök, az ismeretlentől való szorongás bennem zajlott, amiként amazokban is minden bizonnyal, abban a másik időben és térségben az indulás előtt, vagy az indulás percében, amikor a fülhallgatóban elhangzott — milyen furcsa recsegéssel törnek elő belőle az emberi szavak! — az indulást jelző parancs. Hallgattam az éjszakai erdőt, az erdő különös neszeit, s nem éreztem semmit. Valahogy egyszerre voltam mind a két helyen és mind a két időben, s mintha mindaz, ami velem történik, egyszer már megtörtént volna. Valamiféle csapdába kerültem, az idő különös csapdájába, ott és akkor, de olyképpen, hogy az időben a tárgyak változatlanul megmaradtak, csupán én változtam meg; az események szemlélőjéből az események részese lettem. A páncélkocsi része, a páncélkoporsó egyik majdani lehetséges halottja. Talán szénné égve, talán csak darabokra szakadva, esetleg menekülés közben golyótól találva az égő acélroncs mellett. Pontosan úgy, ahogy azt annak idején láttam az útról, közel Feró bácsi tanyájához, ami pedig már nincs is, azazhogy akkor még megvolt, de időközben lerontotta a forrongó történelem és az emberek, s most a helyén talán búza nő, napraforgó, esetleg haragoszöld kukorica. Én meg állok az út szélén, közel az árokparton nőtt, térdig érő gizgaz mellett, s bámulom a semmit, ami pedig egykor emberi lakóhely volt. Itt cipelem magamban, ha nem is teherként, de az idő tanújaként, nem tudni mi célból, nem tudni meddig és minek. Mert ha valamire használhatnám ezt az egykori tanya-képet, legalább egy verssor metaforájába építve — de így? A földbe taposott ütegre ráomoltak a falak; lehet, az eltaposott katonákat is az omlás temette maga alá, átváltoztatván az emberi lakóhelyet sírrá, örök, jeltelen nyugvóhellyé. És eközben arra is gondolnom kellett, hogy ha az a parancs belereccsent volna a fülhallgatóba, s megindulunk, ha meg kellett volna indulnunk, rám hol s milyen falak szakadtak volna? Hogy ott elöl, túl a hegyélen van-é a Feró bácsi tanyájához hasonló építmény?! De a rádió fülhallgatójában csak a semmi zümmögött s ez a folyamatos zümmögés, monotónia néha elaltatott, s így az álom pár percre kiragadott a környező világból, ami persze megint csak látszat volt, mert ugyanúgy jelen voltam benne, mint éber állapotomban. S az út — mint lehetőség — ugyanúgy előttem állt, mint korábban. Mint azóta mindig, ha elindultak rajta a jegenyék árnyékából azok a páncélosok. Hát erről van szó, barátaim, az útról és a lehetőségekről, miközben odakint valamelyik időben szépen, csendesen havazik.
