Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - Ardamica Ferenc: Gödény (elbeszélés)
nem a hivatalos nyelven beszélni?! És írni? Az újságokba és máshová?! Ez már aztán mindennek a teteje! (Mit ír, hová ír, kiről ír, ki látta, ki érti, ki tudja elolvasni?) Az ilyen viselkedéssel önmagát söpri ki az ember a falak közül — örökre. Hátat kell neki fordítani. Hátat fordít az épületnek, befordul a bíróság épületénél a sarkon, iszik az artézi kút vizéből. Nagyon szereti, egy napot sem bírna ki nélküle. Akkor meg mi a fenének akar minduntalan elutazni? Megtörli a száját, s folytatja búcsúsétáját, szemét az óvónőképzőn legelteti, rögtön utána az evangélikus templom parókiája következik. A parókián két garázs van, az egyiket ő bérli. Gyanús, nagyon gyanús, ki hallott még ilyet, épp egy parókián bérelni garázst?! Szerencséje, hogy ateista, különben . .. Azután a romos zsinagóga ... Mi legyen vele? Felújítsák-e, vagy lebontsák? Mi lenne az olcsóbb, mi lenne az okosabb? Nekimegy a havas katolikus temetőnek, ahol ősei csontjai pihennek. És a fia . .. Tőlük is illik elbúcsúzni . . . Tőle sem lehet elbúcsúzni... A zsidó temetőtől, drága márvány síremlékeivel, már inkább... Ott nem fekszik senkije! De ez már a Tugár, ezen túl már nincs más, csak a második világháborúban elesett románok síremléke. Innen vezet az út a Szőlőhegyre, meg Szélpusztára, s onnan már csak egy lépés az erdő, ahol — gombázás közben — gyermekkora szeretett kutyáját agyonlőtte az erdész. Gombázóhelyeinek integetve felkeresi a harmadik, az estébe boruló, elhanyagolt református temetőt, régi — valamint új — nagy halottaival. Mennyi harc, míg elűzettek a legelésző tehenek és kecskék a Fanni hagyományai szerzőjének sírja közeléből... Itt nyugszik Gyula bácsi, a magányos festőművész. Jó volna, ha feltámadhatna! A férfi jön lefelé a parton, de emlékeiben visszafelé halad, a temető felé, most van Gyula bácsi temetése, a város népe hömpölyög a fekete gyászkocsi mögött, elözönli az utcákat, mint május elsején, fölvonuláskor. A munkát ünnepük ők is, ám lassan esteledik, és nem süt már a nap. A munkahelyéhez ér, sorrendben a legutolsóhoz, no, ettől el sem búcsúzik, nem érdemli meg. Hosszú utcán halad végig, itt múlt el a gyermekkora, nagyanyja nedves falú, salétrom marta házánál megáll, ez a város legrégibb utcája. Bekopogna, de mit szólnának az új tulajdonosok? Például ha le akarna menni a pincébe, ahol — miután az ellenséges csapatok a múlt században felgyújtották a várost — ősei és a fehér ló menedéket találtak? Vajon hogy vezették le a lovat a pincébe? Ezt máig sem tudja felfogni. Azután szívesen megrángatná még a ház alatt lévő kút falba ágyazott — meg ne mérgezhessék vizét! — fogantyúját. Még egy ehhez hasonló van a városban, nem messze, az utca másik oldalán, a Korona-udvarban. A Kispiac felé veszi útját, barackmagokat szedeget fel a földről és töri meg őket sorra erős, sárgás fogaival, csoda, hogy rájuk akad a hó alatt, a sötétben... Persze, a Kispiac már régen megszűnt, helyébe új épül, a Nagy. Fázik. Futva teszi meg azt a néhány métert a Sörház utcáig, ahol szülei háza
