Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - Ardamica Ferenc: Gödény (elbeszélés)
áll. Most nem lakik benne senki, ablakain vasrácsok, raktárnak használják. Nem baj, ügy is el volt átkozva, mindenki megbetegedett és meghalt benne. Még mehetne tovább, a Sodorna felé, de a város eme tájékát sohasem kedvelte. Inkább át a hídon, ahol először látott életében nemi aktust; Gizikét, a szőke kocsmárosnőt épp a hídkorlátnál tette magáévá záróra után egy vasutas. A hídon túl a Szilassi kastély fekszik, a hozzá tartozó mocsaras, nyáron kuruttyoló békákkal teli rétekkel. Télen, amikor befagytak, rajtuk korcsolyázott a város apraja-nagyja. Ö is ott bukdácsol, elvágódik egy kiálló nádban, feláll, belebotlik Katába, a kéksapkás lányba, s már nemcsak korcsolyázni, csókolózni is tanul. De hol van már Kata, a kéksapkás lány, hol van már a Szilassi rét! Nem találja, feltöltötték, betoninjekciózták, és beépítették négyemeletes, szürke panelházakkal. Panelszarkofágokkal! Jól tették! Bandukolok a sötét utcákon, rossz a közvilágítás, energiaéhínségben szenved az egész világ, az ország, ki hitte volna, hogy az emberiség azért találja fel a villanyt, hogy azután spóroljon vele, ne használja, és inkább a nyakát törje a sötétben?! A hivalkodó villasort elkerüli, a tér felé veszi az irányt, a katolikus és a református templomtól egyaránt illik elbúcsúzni. De előbb még el kell haladnia egykori iskolája előtt. Vajon illik-e elbúcsúzni egy olyan iskolától, ahol csak bántották, s ahol egy percig sem érezte magát jól? Illik, miért ne illene, hiszen betűt vetni, olvasni mégiscsak megtanították. Töviseket, tüskéket huzigálva ki magából megy a korzón. Kiskorában, ha szüleivel vasárnap végighaladt rajta, kalaplengetve köszöntötték őket, s ők is másokat. Kicsi volt a város, mindenki ismert mindenkit. Ma ugyan korzózhat, amennyit csak akar, nemigen esik meg, hogy valaki ráköszönjön. Nem ismerik, s a város sem akarja, hogy ismerjék. Akkor meg miért él még mindig ebben a városban? Miért? Holnap elutazik! Vendéglátók párás ablakaiba bámul, söröskorsók, részeg arcok... Ez a város valaha arról volt híres, hogy nem akadt utcája, amelyikben ne lett volna legalább egy kocsma .. . Igazságtalan lenne, ha azt állítaná, hogy ez az állapot ma is tart. De kocsma azért van elég. Maga után hagyva a Főutca utolsó szecessziós épületét, átvág a Búza téren. A liget felé veszi az irányt, tudja, hogy késő van egy ligeti sétához, mégsem bír magának parancsolni, először a kórházat kerüli meg (legjobb elkerülni!), azután sorra hagyja maga után az iskolákat: mind középiskola, van belőlük néhány. A liget hava nem várja szűzen, jártak már itt előtte mások, s tették a dolgukat. Egy bokorról használt óvszer csüng alá, kis híján az arcába csapódik. Változnak a szokások, amikor ő még ifjúnak számított, az ilyesmit üres gyufásskatulyába helyezték, s úgy szabadultak meg tőle. A tó . . . A tő befagyott... Nagyanyja lánykorában csónakázás közben belefordult és alaposan megftirdött... Holtáig emlegette.
