Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Hajdú István: A fenyőfa (elbeszélés)
A fenyőfa bort is. Az olvasmány azonnal fölkeltette a figyelmét. Volt ott írva a pánszlávizmustól az orosz lelkiség fejlődéséig szinte mindenről. A szöveg kemény volt - céltudatos. Azonnal nyilvánvaló volt számára, hogy a szerzője jó pár uralkodónak fogszuvasodást okozott. Éppen rágyújtott, amikor valaki enyhén a vállára ütött. Megfordult. Tüskehajú, csontos arcú férfi állt mellette, kissé hátrahajtott, oldalra fordított fejjel. Szemeit hajszálvékony, véres erek,hálózták be. Nagyon is világos volt számára, kivel áll szemben. „Rácsos" ember volt. a tetoválások is erre mutattak. Elkezdődött az a taktizált eszmecsere, amelynek kék foltok szoktak lenni a záróhatározatai.- Adj egy cigit - volt a nyitó mondat a pókhálószemű részéről. Közben enyhén a vállába markolt. Nem tudta, mi ütött bele, ilyenkor általában szokott cigarettát adni, most mégis eltolta válláról az idegen mancsot.- Nem adok - mondta határozottan. - Menj a jótékonysági hivatalba, ha szívni akarsz. A másikat meglepte a válasz, valószínűleg olcsó győzelmet remélt, de nem bizonytalanodott el. Visszarakta kezét a vállára, határozottan megismételte a parancsot. Most sem járt szerencsével. A kulcskérdés következett, majd rögtön utána a válasz is:- Tudod, ki vagyok én? Én Gappa vagyok, engem itt mindenki ismer. Akarsz kapni?!- Ha te Kappa vagy, én akkor Delta vagyok. A nyomorod akkor sem érdekel, és cigit sem adok. A vörös pókhálók kiugrottak a szeméből, a feje mcgkékült, az orreimpái remegni kezdtek. A verekedés már a levegőben lógott. Ezekben a dühödt végtagvariációkban általában két csoportra oszlik az ivó: akik kapnak és akik adnak. Pár percen belül eldől a csata kimenetele. Szétosztják a foltokat, horzsolásokat és minden marad a régiben - az ivás folytatódik tovább. Ő azonban nem volt kíváncsi a csata kimenetelére. Gyorsan alábukott, és a lábak között az alagúthoz kúszott. Ott érte utol a félkarú pincér. Pénzt kért tőle az elfogyasztott italért. Belenyúlt a táskájába és egy vaskos kötetet nyomott a pincér kezébe: Grimm legszebb meséit. Rövid gondolkozás után a sisakot is a fejére nyomta. Távozott. Odakinn már beesteledett. A várost az árnyak vették birtokukba. A közmegvilágításra nem lehetett számítani. Az utcákon az emberek saját kézilámpájukkal világítottak. Titokzatosan, rideg elhagyatottsággal imbolyogtak a fények. Most ő is bekapcsolta az elemlámpáját. A fénycsík egy patkány hátát világította meg. Megszokta már ezeket a szívós szemétkatonákat. Menet közben meg-megcsillant egy söröskupak, üvegdarab, vagy más fényes tárgy. A romlás szentjánosbogarai. Újra a térre jutott. Elidőzött itt egy kicsit az óriás, beton emlékmű előtt. Fenyves állt valamikor a helyén. Márványtáblák voltak ráerősítve, nevekkel, sok-sok névvel, melyeket senki sem ismert, senkinek sem voltak fontosak, mégis, évekkel ezelőtt, ismeretlenek virágokat helyeztek az ismeretlen nevek alá: vörös szegfűt, koszorúkat hosszú, végtelen szallagokkal. Ilyenkor lövések is dördültek, leállt a forgalom, sisakos, egyenruhás emberek lepték el a várost. Estére már újra minden csendes volt. Kik voltak ezek az emberek?
