Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Z. Németh István: Feküdj végig a csillagokon (elbeszélés)
Z. Németh István szélgettem Verával. És este az ágyban képtelen lennék elmagyarázni neki, forgatna, megcáfolna, megmosolyogna. És a testének sem tudnám azt hazudni, hogy szeretem... Hirtelen elhatározással karon fogom Verát, és megindulok vele a lépcsőn. Nem tiltakozik, én meg nem magyarázkodom. Ejnye, mintha idejövet a másik oldalon lett volna a lépcső... Sebaj! A lényeg, hogy most testet ölthet bennem a menekülés, a lázadás, a MÁS iránti vágy...- Hova megyünk? - de ezt már akkor kérdi, amikor régen az utcán szaladunk. Csepereg az eső, nagyon jó illatú az este, bámulnak ránk, nem értik, hová rohanunk, sehol egy busz, ami után indokolt lenne futni, nem értik, hogy azt kergetjük, amit régen lekéstünk, s azóta számunkra nem létezik. Vera fel-felnevet, én nyerítek, mint egy ló, szándékosan belcugorva a kisebb esőtócsákba, melyek egészen kedves kis mintákkal ékesítik öltönynadrágomat. Már ömlik az eső, nagyokat dörren és fölvillan az ég, ilyenkor mosolyognak a rendőrök. Rajtunk biztosan nem mosolyognának. Két elázott őrült rohan végig a város sötét mellékutcáin, s ha már nem bírják szusszal, egy lámpaoszlop alatt egymásnak dőlnek, s furcsa dolgokat csinálnak. (Dr. Denei Ödön és t. családja éppen a vacsorájukat fogyasztották, mikor a nyitott ablakon keresztül az utcáról berepült egy vizes, tarka nyakkendő, s az pontosan Ödön bácsi tányérjába esett. Kintről nevetés és sikongatás hallatszott. Az ablakhoz túduló családtagok csak annyit láttak, hogy egy férfi és egy nő távolodik feltűnően tépetten és ázottan, feltehetőleg ittas állapotban. Azonnal értesítették a rendőrséget is, ám azok csak késve érkeztek a helyszínre, s így csupán a bűnjelet tudták megtekinteni némi rizs, csirkehús és szósz kíséretében. Kérjük a lakosságot, hogy aki tud valamit a tarka nyakkendő tulajdonosáról, azonnal jelentse a legközelebbi rendőrőrsön, vagy jelentkezzen a következő telefonszámon...) Először a cipőnket hagytuk el, majd az én öltönykabátom következett, majd Vera kézitáskája. Ezt követte a mellényem és Vera esernyője. Most, hogy megválók a zoknimtól, Vera a híd korlátjának dől, és nézi a hólyagzó vizet. A tiszta oxigén sikoltva árad az agyamba, felkapom Verát, s tánclépésekkel próbálok túljutni ezen a nyavalyás hídon, ami utolsó akadályként választ el minket a Természettől, ám kibicsaklik a lábam, s a sínekre esünk. Persze csak óvatosan, lágyan, lassan, hogy közben érezzem a bőre illatát, haja nedvességét. ziháló lélegzetét. A rúzsra már nincs gond, rég lemosták csókjaim és a vadul zuhogó eső. Dezső jut eszembe, azaz Gábor, ahogy Roxánával csendesen nézik az előadást. Vagy a keresésünkre indultak? Alig hiszem... Persze az ilyen abszurd daraboknak is megvan a létjogosultságuk, sohasem tagadtam. pozitív módon hatnak a személyiségre, fejlesztik az elvont gondolkodást, nem is beszélve az esztétikai élményről, a szabadidő helyes kihasználásáról, meg arról, milyen döntő mértékben járul hozzá mindez a szocialista embertípus kialakításához; a boldog kommunista jövőben mindez kamatoztatható szeretett embertársaink javára... A hídon túl egy erdő kezdődik, és nagy a sár, de ekkor már nincs rajtam ing.
