Irodalmi Szemle, 1990

1990/10 - Z. Németh István: Feküdj végig a csillagokon (elbeszélés)

Feküdj végig a csillagokon

rámát, cipőm cuppog, nadrágom gyűrött. Egy perc múlva már a néptelen folyosón vagyunk, odabent folyik az előadás. Vera mélyen a szemembe néz, nagy zöld szemei vannak.- Furcsa, de előbb úgy láttam, mintha belehajoltál volna abba a tükörbe. Van ott valami ablak? És egyáltalán miért álltái bele abba az izébe?- Nincs ott semmiféle ablak. Hagyjuk az egészet! - mondom zavartan, de közben érzem Vera illatát, s meg kell hagyni, nem csúnya nő, ha buta is.

Gyere, visszamegyünk! - mondja, s megfogja a karomat, de én megmakacsolom magam.- Mit fog szólni Roxána?! - teszi hozzá különös hangsúllyal, mire kategorikusan kijelentem, hogy nem érdekel, annyira nem érdekel, hogy az maga az iszonyat.- Nagyon kedves tőled, Vera, hogy aggódsz értem, de láthatod: semmi bajom. Ne mulaszd el hát a kedvemért a pompás színjáték első felvonásának utolsó perceit! Kérlek! - színészkedem, ezt biztosan látja rajtam, a legszívesebben ráordítanék, hogy tűnjön el, hagyjon a francba, elég a bajom. De aztán hirtelen ismét furcsa hangulat vesz rajtam erőt, és megfogom a kezét.

Nyugodtan tűri, sőt közelebb simul hozzám.- Kérdezhetek valamit?- Kérdezz nyugodtan! - mondom, és nem veszem le róla a szememet, tekintetnyalábokkal pásztázom fel-le, s agyamban rendkívül kellemes információk gyűlnek össze Vera testéről. Persze nem most látom őt először, nem most veszem először szemügyre, de mintha egy kicsit fogyott volna, s ez a frizura... No, mindegy! Mégse olyan hülye kölyök ez a Dezső!- Közted és Roxána közt... - kezdi el, de nem folytatja.- Köztem és Roxána közt... - ismétlem, de én se folytatom.

Nézem őt, egy picivel alacsonyabb nálam, és szörnyen zavar a rúzs a száján, de valahogy majd csak kibírom... Egyre kijjebb érzem magam az üveggömbből, amiben az elmúlt éveket töltöttem. Olyan szikrákkal töltődik fel testem és lelkem, melyeknek kellemes bizsergetésére már alig emlékszem. Olyan érzés ez, mint amikor az ember egy remek kalandba készül belevágni, nem érdekli, hogy a világ körülötte majd összehúzza bozontos szemöldökét, vagy hasát fogva jót röhög. Az erkölcs és az értelem ebben a pillanatban végzetes vereséget szenved bennünk, leforrázva elkullog, hátra-hátrasandítva, hogy nem hívják-e vissza. És aztán elszabadul a pokol.- Közted és Roxána közt mintha lenne egy apró bibi... - mosolyog Vera, és fintorog hozzá, amúgy gyerekesen és őszinte kíváncsisággal. Megszoktam már ezt, mint ahogy a képzavarait is.- Nézd, Vera, engem nem lehet bezárni egy ketrecbe, mert annak végzetes következményei lehetnek. Jobb most kitörni abból a ketrecből, mint később, amikor karónyivá vastagodtak a rácsok. Kiborít a szokványos élet, a monoton hétköznapok meghülyítenek! - intek, mintha dühös lennék, pedig dühnek nyoma sincs bennem, inkább türelmetlen vagyok.- Igazán nem akarok beleavatkozni, ez a ti dolgotok, de... - fintorog, és most látom csak, hogy egy kicsit szeplős, és mindjárt vége az első felvonásnak, és nem akarok magyarázkodni Roxánának, hogy mit csináltam a vécében és miről be