Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Z. Németh István: Feküdj végig a csillagokon (elbeszélés)
Z. Németh István neki. (Ugyanakkor fogalmam sincs, miért utálom Dezsőt.) Csináljátok csak, lányok, ha jólesik! Az előadás csak negyedóra múlva kezdődik, addig egészen biztosan meghalok unalmamban. Mióta Roxánát ismerem, hihetetlen, de sohasem unatkoztam. Teljesen magába zárt, elhódított, egy üvegfalú gömb belsejében tapogatóztam, ahol kellemes meleg volt és félhomály, és megesküdtem volna, hogy ezen a gömbön kívül nem létezik világ, s ha létezik is, nem érdekel, tehet egy szívességet. Azt hittem, tovább fog tartani a kábulat, az édes zsibbadás, ám a gömb falai repedezni kezdtek, s most látom önmagam, ahogy pelyhes csirkeként kelek ki belőle, lenyírt szárnyaim alá kap a szél, s már emelne, emelne, csak mozdítani kéne... Ismerősöket keresek a nézők közt, néhány akad, aki észrevesz, int vagy biccent, visszabiccentek, s tudom, hogy egy évig újra nem találkozunk. Meleg van, nem győzök babrálni a nyakkendőmmel, közben újra és újra Dezsőre sandítok, aki egykedvűen bámulja a lámpákat, s most, amikor végre elkezdődik az előadás, igyekszik a lehető legkényelmesebb pózt felvenni, már amennyire ez lehetséges. Veráék is elhallgatnak. Mindenki elhallgat. Az egész világ. Az utcákon megállnak az autók, a villamosok, az égen a repülőgépek, a föld alatt a metrószerelvények. Halálos csönd van. Mint a holdon. Ez egy abszurd dráma, villan át az agyamon, s meglehetősen gusztustalan is, bár a nézők élvezik. Hirtelen elhatározással levetem a nyakkendőt s a zsebembe gyömöszkölöm. No tessék, pisilni is kell! Észrevétlen az órámra nézek, majd Roxánára. Magam sem tudom, miért indulok el jobbra, mikor balról az ötödiken ülök, s így miattam vagy negyven nézőnek fel kell állnia, de le vannak sajnálva, elegem van az abszurditásokból, azt akarom csinálni, amit én akarok, még ha baromság is, nem akarok meggondolni semmit, nem akarok átgondolni semmit. A mellékhelyiség nagyon csinos, sokáig nézegetem magam a tükörben, csak ne kelljen visszamennem. Most nem a festmény jelenik meg benne, hanem érthetetlen módon Vera, ahogy mosolyog s feltűnően ki van rúzsozva a szája. Integet, hogy menjek közelebb, de nem tudok, mert nyomja a vesémet a mosdókagyló. Különben is, egy látomás nekem ne parancsolgasson, és tűnjön el, főleg ha Vera képében jelenik meg előttem; a üdére mégis egyre közelebb jön, és merőn a szemembe nézve kihajol a tükörből, hogy orrunk összeér.- Gyere, mássz át hozzám!- Vera, te hogy kerülsz ide... - nyögöm. - Illetve... oda... Megtapintom: hús-vér. Képzelődöm.- Gyere már! Hirtelen rosszullét fog el, egy szürke függönyön át látom magam, ahogy belelépek a mosdóba, érzem, átnedvesedik a zoknim, istenem, mindjárt leszakad!, s már áthajlok a tükrön, amikor...- Laci! Te mit csinálsz ott? A kérdés hátulról jön. Hirtelen kitisztul a fejem, kikászálódom a mosdóból, az ajtóban Vera áll.- Azt hittem, rosszul vagy. Fél órája, hogy kijöttél! Nem lehet az több tizenkét percnél, akarom mondani, és megigazítom a frizu-
