Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Alexa Károly: Röpülés és röptetés (Egyed Péter: A vadlúd őszi útja)
Alexa Károly kozva, véletlen kalandokbá és más alakok sorsába sodródva. A világképről árulkodó struktüraelem az is, hogy ezekben az elbeszélésekben alig láthatók lakásbelsők, intim zárt terek. Ezeket óhatatlanul tárgyakkal kellene benépesíteni, amelyek ha nem is vallanának, de árulkodnának a helyről, amit a szövegnek - ez a lényege - tagadnia kell. Tagadni, szóval megsemmisíteni. Hiába keresnénk bármiféle politikai, közéleti, a kisebbségi sorsra vonatkozó közvetlen információt, vagy egyértelműen leképezhető allegóriát. S ez a hallgatás az, ami feltűnően ékesen szól. S az is, hogy magyar karakterű hőssel kizárólag a természetben, a társadalmi lét és a civilizáció alatti közegben találkozunk, esetleg légüres térben, de oda, „csak“ az ég és a föld közé, a fák közé vágyódva, vagy onnan hozva üzenetet. Táj és varázslat az érinthető szociológikum helyett, kényszeres mozgások, cselekvés helyett mese, álom, fantazmagória és irodalmi idézet. S ebbe az elvont tér-időbe, mitikus sorsok véletlen pillanataiba villannak bele az olyan szavak, mint „kaszabörtön“, „bekorcoltam“, „sóbafőtt“, „csipkészni indulni“, „visszasirült“... El nem tudom dönteni, hogy ezek föltűnő, azaz struktúraképző elemek-e vajon ott, ahol a szövegek teremtődtek. Egyed Péter novellás írásainak számomra a legföltűnőbb ellentmondása az, hogy a mondatai hibátlanok, mind dallamban, mind grammatikaiig, retoriku- sak, szépen tagoltak, szóhasználata érzékeny, gazdag, hol intelligensen szikrázó, hol nedvdúsan életteli; másfelől viszont a novellák legtöbbjét alig-alig tudom harmonikusan megszerkesztett műegésznek tekinteni, vagy legalább olyannak, ahol a szerkezeti, strukturális diszharmónia indokolható, számomra elfogadható komponáló szándék következményének tűnne. Korántsem írói fogyatkozás ez. Bizonyság rá, hogy Egyed Péter itt-ott elhelyezett a kötetben egy-egy hagyományosan megoldott feszes szövegszerkesztményt (Hattyúsörét, hattyúdal; Sakknovella; Két nyár; Kőműves Kelemenné lelke). A világképre utaló önkénytelen írói beismeréseknek kell minősítenünk a torzított kompozíciókat, a különálló elemek felejthetetlen kavargását, ha nem is mindig tudhatunk - az élmény szintjén- azonosulni velük. A dekomponáltság - formálisan - annak következménye, hogy csak igen ritkán elégszik meg az egyértelmű és egyszerű narrációval. Az elbeszélő helyzetet éppúgy váltakoztatja, mint magát az elbeszélő személyét, az utóbbiakat többnyire - és ez is természetes - művészileg, szöveg szerint definiá- latlanul. Az Egyed Péter elbeszélő művészetében rejlő lehetőségek és irányok érzékeltetése okán csupán két szövegére utalnék határozottabban. Az egyik a Két nyár című. Említődön már ez a novella, mint a századforduló ama divatjának (és mély belső kényszerének) dokumentuma, mely a kultúrhistória egy-egy darabjának felidézésével és újraírásával, rekonstruálásával és deformálásával, ki- mond(hat)atlan allegóriaként próbált beszélni a jelenről és a jelenhez. A novella tárgya a kamasz Lukács György látogatása Benedek Eleknél, a kifinomult pesti úrifiú megjelenése az erdélyi táj szívében. Idill, olyan kor nosztalgikus megidézé- se ez a történet - minden árulkodó érzelmi felhang és direkció nélkül -, amely egyszerre volt a teljes értékű erdélyi létezésnek utolsó pillanata, s egyben a liberális európai időé is. Amikor még minden egységben volt, amit azóta összeilleszt- hetetlenül, egyeztethetetlenül különállónak ismerünk: kultúrák, emberfajták, megmagyarázhatatlan vonzódások, természet és városi civilizáció, magyar és