Irodalmi Szemle, 1990

1990/9 - Alexa Károly: Röpülés és röptetés (Egyed Péter: A vadlúd őszi útja)

Röpülés és röptetés

francia beszéd, a mindennapi paraszti lét és a magas kultúra, elvont filozófia és a kamaszkor, élet és játék, a vidéki, udvarházi élet rítusai és a budapesti high society. Ott van persze a szöveg mögött a fegyelmező intellektus - elidegenítő szakszöveg-idézetek formájában. A novellában a témához és a rafinált művészi elgondoláshoz illően, annak rendje és módja szerint találunk táj leírásokat, észlelünk hangulatfestést, szabatos jellemzést...

A másik különösebb figyelmet érdemlő elbeszélő szövegtest a Látogatás az Egyetemen, a könyv legterjedelmesebb, poétikailag legizgalmasabb és egyben legnehezebben értelmezhető darabja. Lényegét magam is egy paradoxonos mondattal tudnám megfogalmazni: a művészi és mindennapi elbeszélés alapdilemmájának elbeszélt allegóriája. Azt az ellentmondást tükrözi a szerkezet, hogy az ábrázolt, elbeszélendő világ tér-idő egységét csak szavak időben folyamatos sorával lehet rögzíteni. S a szöveg mint beszédfolyamat csak a befejeződése után, sőt a befogadás idejében vagy a befogadó emlékeként teremtheti meg a maga egyidejűségét - ám már csak intellektuális vagy hangulati „eredménnyé“ transzformálódva. Az elbeszélés szerkezete ezt az imaginárius kerekdedséget próbálja illusztrálni. Két elbeszélő szakasszal indul, melyről csak utóbb derül ki, hogy egyszerre felvezetés és maga a történet. Ebben három, csillaggal megjelölt szó található, mely szavak utóbb külön történetek címeiként jelentkeznek. Utóbb tehát - és mégis a felvezetésen és a történeten belül. A gömb-, de legalább síkszerű geometriát utónzó szándék egyszerre jelentkezik poétikai alapkövetelményként, s nyilvánítódik technikai abszurditásnak. Mind a teremtésben, mind a befogadásban. Kevésbé komoly, egy kicsit talán „professzionálisabb“ író esetleg arra is ügyelt volna, hogy egyszerűbb, átláthatóbb, esetleg talmibb, sőt melodramatikusabb történetet, sorshelyzetet, főalakot válasszon - eme poétikai és megismerési dilemmát durvábban egyértelműsítendő. Egyed Péter a sötétségre, a mitikus labirintusra, a kulisszák, az ablakok és a nyelv elvarázsolására bízza a maga alkotói problémáját. Egy más szintű allegóriaként arra is utalva, hogy „A jól megfontolt, szinte csikorgó hallgatásnál alkalmasint nem létezik nagyobb ékesszólás“. (A kupéban már az új világ volt).

Talányos ember és talányos alkotó Egyed Péter. Művelt és érzékeny, birtokolja a nyelvet. Van világa, és tud beszélni a világról meg a saját világképéről - ha akar. Ismeri az embereket, mert tudja, mi a magány és a szenvedés, nem felejtette el, mi a szolidaritás és a szeretet. Tudja, mire való az irodalom. Meri elhárítani magától a világ dolgait, hogy műveibe bekebelezhesse őket. Kegyetlen és szomorú. Művei szabadnak mutatják, öntörvényűnek. Már megvan minden lehetősége. Lehet nagy költő, kiemelkedő gondolkodó, reprezentáns elbeszélő. A döntés rajta múlik, meg ama tér-időn, amely a számára (a számunkra) kiméretett.

Budapest-Pestújhely, 1990. május 29-én