Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Alexa Károly: Röpülés és röptetés (Egyed Péter: A vadlúd őszi útja)
Röpülés és röptetés egymásra a szeretők? Búcsú nélkül hagyta faképnél barát a barátot? Az emberek néha nem is mertek egymás szemébe nézni?“ És: „Néha fakóvá, feleslegessé válik az idő, amit élünk, mi pedig céltalanná és eszköztelenné benne, szükségét érezzük egy másiknak, amely maradéktalanul visszahelyezné életünket a jogaiba, és ismét megmutatná, hogy ez az egyedüli lehetőség..Ez persze már más idő, a kettőt áthidalni bizonyos férfikorban a térrel lehet, a bizonytalan kimenetelű és ezért olykor veszélyessé váló terek nyugalmával. Ha csapdák vannak benne és próba lehetősége, annál jobb, ezektől lesz még nyilvánvalóbb, hogy méltók vagyunk az új időre.“ Mindig árulkodó jel, ha egy - elvileg s a hagyomány szerint - ábrázoló szövegben az idő ilyen kategorikus „megtisztítottságban“ jelentkezik. Akkor tapasztaljuk ezt, ha a természete szerint észrevehetetlen idő megszűnni látszik, tehát ha- mint olyan - nagyon is van. Ha azzal véteti magát észre, hogy nem mozdul. Válságos történelmi időkben, az egzisztencia totális válságát süvöltő korokban. Ekkor dermed meg, lesz huzatos és visszhangos a tér is, benne az emberek, a viszonyok és a kulisszák. Egyszerre gondolom ezt Egyed Péternél egzisztenciális és kisebbségi létérzékelésnek: s az újabb, „tehát nem allegorikus“, kisebbségi írásművészet nagy esélyének. A kisebbségi irodalom (csakúgy, mint az emigrációé) erőszakoltabban természetellenes helyzetben élve, közelebb kényszerül az egzisztenciális kérdéshez mint művészi alapmagatartása lényegéhez, mint az itthoni (otthoni) nemzetnyelvi és tradicionálisan nemzeti közegben élő. Itt (Kolozsvárról fogalmazva: ott) a kisközösségi létforma familiáris kapcsolatrendszere és a toleráltabb fenyegetettség beszédmódja óv és árnyékol, elfed és menedéket nyújt - a radikális kérdezéshez és hangulatjelzéshez csak kivételesen és csak kíméletlenül radikális alkotók révén jut el. Nem elég idegen, nem eléggé elidegenült világ ez a miénk, az itthoniaké. (Ha jól belegondolunk, úgy lehet, az egész magyar epika megítélésének alapkérdése ez. A magyar epika egészének, úgymond, elmaradottságáé. A Mikszáth Kálmán-féle elbeszélőművészet igazságfokának meghatározója.) Van néhány olyan vonása és eleme ennek a zavarba ejtő szöveggyűjteménynek, amely meglehetős pontossággal leírható. Az egyik legföltűnőbb közülük a tradíció különböző típusaihoz való meglehetősen erőteljes kapcsolódása. Részben műveltséget jelent ez, láttatott, bevallott kötődéseket: Conrad, a népballada, Camus, Kant, Lukács, Benedek Elek stb. Főleg irodalmi, filozófiai és mitikus hagyomány ez, felsorolásként eklektikusnak tűnhet, valójában szerves, mert megemésztett, végiggondolt. Feltűnő a vonzódása - sok magyarországi pályatársához hasonlóan, s az előbbi századforduló örökségének minősíthetően - a meséhez mint műfajhoz és attitűdhöz. Hol formai imitációként, hogy teremtett naiv beszédhelyzetként, természetesnek álcázott narrációs rafinéria gyanánt jelentkezik. Feltűnő a szereplők otthontalansága és szociális (életrajzi) motiváltsága. Legtöbb hősét utazás közben látjuk, a megszakított utazás rövid pillanataiban, vasutazás, gyaloglás, buszozás közben, menekülve, eltévedve, elszakítottan - nem ismert - közegüktől. Kimerevítve. Álmodozva, beszélve és mellébeszélve, vára-