Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Alexa Károly: Röpülés és röptetés (Egyed Péter: A vadlúd őszi útja)
Alexa Károly vált és válik egyértelműen meghatározóvá, elvetve az egyetemes magyarsághoz és sorskérdésekhez és mentalitáshoz kötő allegorizmust? Nem úgy kellene ehhez az erdélyi beszédmódhoz viszonyulnunk, mint egyik változatához a 70-es évek új irodalmi hullámának, együtt látva tehát a Grendel-féle pozsonyival, a Balázs At- tila-féle újvidékivel, és az Esterházy-féle budapestivel? Mondanom sem kellene, nem a „vallomás és vállalás“ elhárításáról van szó az esetünkben, hanem arról, hogy a szó másként vall és vállal nálunk, mint az előttünk járóknál. (Szőcs Géza politikai és nemzetiségi radikalizmusa erős érvnek látszik ide.) Mindenesetre - visszatérve Egyed Péter vadlúdjainak őszi útjaihoz - nem lehet nem tudatosítanom, hogy igazán nincs tudomásom e könyv természetes létmódjáról, nem hallom titkos üzeneteit, nem veszem észre szándékos és öntudatlan ráhangolódásait a saját - természeti, civilizációs, irodalmi, generációs - közegére. Nem érzékelhetem egészen pontosan, hogy hogyan lélegzik ott, ahol és ahonnan van. Mire utal a metanyelv, ha van és hol. Ugyanegy és mégis más a nyelve, mint a magyarországi olvasónak. Hadd fejezzem be a közelítés élményének futó rajzát azzal, hogy Egyed Péter írásain tűnődve szinte találomra fellapoztam a kitűnő kolozsvári kolléga, Cs. Gyimesi Éva Teremtett világ című kötetét. Ennek a végén található egy Terminológia szótár. Nem én olvastam: Egyed novellái olvasták ekkor ezt a szógyűjteményt. Önkéntelenül meg-megtorpanva ilyen kategóriáknál: asszertórikus, au- totelikus, belső tényvonatkozás, belső szituáció, esztétikai magatartás, imaginá- rius helyzet, intenzionális, konstituál, kvázi-extenzionális, lehetséges világ, önfenntartó szöveg, potenciális tárgy, proporcionális attitűd, szövegimmanens jelentés stb., stb. Csupa olyan kategória, amely befelé és nem a kintre mutat, a műre és nem a tárgyra, a teremtésre és nem a tükrözésre. Bízvást idevehető az a - nálunk szokatlan - műnemi sokszínűség, amely Egyed Péter munkásságát jellemzi. Vers, hosszabb elbeszélés, filozófiai esszé, novella, szaktanulmány, irodalmi értekezés váltakozik nála. Mintha azt sugallná ez a hullámzó változatosság, hogy be kell keríteni az élményt, s nem mindig az „egy“ műben kimondani, akár azon az áron is, hogy igazi műfaját s műnemét megtalálni próbálná, azaz betagozódni igyekeznék a lajstromozó és kategorizáló irodalmi köztudatba. Metaforizált világ-e Egyed Péter művészete, a lírai és epikus kalandozásai, „szeszélyes“ életjáték a tárgyi részletekben önmagáról valló és önmagára utaló „külső“ világban? Úgy észlelem, ítélem, igen is, meg nem is. Az író közérzet-filozófiáját jellemezzék az ő szavai, hogy a távoli bíráló és barát interpretálhassa és a novellákkal szembesíthesse azokat: „Sötét volt, mintha minden kilobbant volna. Álltam percekig, amíg átjárt az érdes, fenyegető magány, az a távoli elhagya- tottság a volt és a lesz között, amelyben a vannak csak annyi az értéke, amennyi azoknak a tárgyaknak, amelyek kitöltik. Vannak pillanatok, amelyekben a múlt használati értéke lenne a fontos, és éppen az nem segít. Talán azért, mert már akkor, ama időkben megromlott a jelen, avagy céltalan és eszmék nélküli volt a jövő, az elképzelések nem terjedtek túl a mindennapi kenyéren, ész és szív viszonyain eluralkodott a hasznos megtévesztés, a csalárd közömbösség és a közöny? Az apa nem látta a feleségben a gyermekek anyját? Csak legyintettek
