Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - KRITIKA - Jaroslava Pašiaková: Az irodalom igaza vagy az irodalmár varázsa? (Rákos Péter: Az irodalom igaza)
Kritika J aroslava Pašiaková Az irodalom igaza vagy az irodalmár varázsa ? (Rákos Péter: Az irodalom igaza! „A tanulmánykötet a filológus lírája” — írja Rákos Péter legújabb — Az irodalom igaza című — tanulmánykötetének (Madách 1987, 304 oldal) bevezetőjében. Talán több is annál: a meditáció és a beleélés művészete. Néha — szerencsés véletlen folytán — ezek az elemek találkoznak, s ilyenkor nemcsak a szerző gondolati és emocionális világában mélyülhetünk el, hanem átélhetjük vele a felfedezéseknek, s régi-új értékek felelevenítésének, a kritikusi ítélet és az elemzett irodalmi mű harmonikus egységbe olvadásának csodáját. Rákos meggyőzően, ugyanakkor elegánsan, mesterkéltség nélkül, nemegyszer az ellentétes nézetek tarka mozaikjából építi fel a mű szilárd szerkezetét, miközben helyére teszi a tartalmat, a formát és a stílust. Egyetértünk Németh László véleményével: „A műalkotás: jól előkészített varázslat” (217. old.). A szerző alkotó részvételének varázsa végigkísér bennünket a kötet valamennyi tanulmányán, amelyeket a beleérzés, az egyes művekbe, probléma- és kapcsolatkörökbe való beleérzés, az egyes művekbe, probléma- és kapcsolatkörökbe való beleélés képessége kapcsol össze. E körökben Rákos biztosan, szabadon, tökéletes, szuverén anyag- ismerettel mozog, s írásai nemcsak a főiskolai tanár erudícióját bizonyítják, hanem a magyar és a világirodalom alapos ismeretét is. Az irodalom igaza olyan író műve, akit a sors arra a helyre állított, amelyet mintha az ő számára teremtettek volna. Nélküle ma már elképzelhetetlen a Károly Egyetemen a cseh hungarológia, amelynek megteremtői között maga is ott volt. A szóbanforgó könyv Fábry Zoltán, Thomas Mann és Karel Čapek szellemében dokumentálja, hogyan kell az irodalmat a filológiai és esztétikai szempontoknál szélesebb összefüggésekben értelmezni. Az irodalomnak Rákos szerint is mindenekelőtt etikai szerepet kell vállalnia, irányt kell mutatnia az új ismeretek labirintusában, a humanizmus hatékony eszközei közé kell tartoznia: „A humanizmus nem csupán filológia ... a humanizmus sokkal inkább érzület, szellemi forma, emberi hangulat, mely igazságosságot, szabadságot, tudást, türelmet, szelídséget és vidámságot jelent...” (Th. Mann: Európa és a humanizmus, 1936). Az egész könyv ezt a fanatizmustól mentes szellemiséget sugallja, amellett megmutatja azt az utat, amelyen az emberiség haladhat, sőt haladnia kell: a világos, a torzí- tatlan megismerés útját. Ebben a szellemben állította össze a szerző ezt a gazdag, szerteágazó — az irodalomtörténésznek, esztétának, kritikusnak, pedagógusnak, sőt a magyar irodalom fordítójának tevékenységéből merítő válogatást. Ezért érdeklik őt egész természetesen nemcsak a tudományos kérdések, hanem azok a gyakorlati problémák is, amelyek a magyar irodalomnak a szélesebb körű nyilvánosság tudatába való bejuttatásával kapcsolatosak. Erre maga mutat rá a bevezetőben: „Bizonyára egységesebb volna egy olyan kötet, amely tartalmával s jellegével következetesen csak az egyik vagy a másik pólust célozná meg, s paradoxmód mégsem volna oly igazán egységes, mint ebben a jelen formájában...” Való igaz: Az irodalmi szakszerűség problémái összefoglaló címszó alatt egybegyűjtött szigorúan tudományos, hosszú elméleti tanulmányok nagy tudományos erudícióról tanúskodnak, ám az ilyen típusú tanulmányok nem lennének elegendők a szerző teljes portréjának megrajzolásához, hiszen Rákos nemcsak tudós, hanem lelkes, önfeláldozó, fáradhatatlan, „isteni szikrával” megáldott pedagógus is, mert iskolát tudott létrehozni és inspirálni képes számos fiatal és idősebb hallgatóját. Rákos Péter kritikai módszere azokat a kvalitásokat idézi fel bennünk, amelyeket Karéi Čapek követelt meg a kritikától: „Az igazi személyiség nem a maga személyi
