Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - LÁTÓHATÁR - Jevhen Hucalo: Kaporillat (elbeszélés)

zöld keményfejűségét. Ennek ellenére kénytelen kortyolgatni a nap melegéből, s lassanként mind puhábbak lesznek gyümölcsei, elkezdenek pirulni, először csak egy helyütt, aztán a pír szétömlik az egész felületükön. A nap tüze által lángragyújtott paradicsom felvidul, mosolyog, majd kacagni kezd, így érzi jól magát a napsütötte ágyás közepén. Ez a kerek, dús levű napocska minden bokron ott ragyogott már, leszakítottam egyet és kettétörtem — a tenyeremben két csillogó hódarab feküdt, csakhogy nem fehér, hanem vérvörös, tele lapos magvacskákkal.

Anyám babot szedett a kötényébe. Két sötét szeme olyan, akárcsak két eleven agyaggolyó. Keze még fiatal, de már bilincsbe verte az erecskék láncolata, az ég azúrja lüktet benne. Néha elég csak megérinteni a hüvelyeket, s az száraz pattogással lövöldözi ki magából a barna vagy fehér babszemeket, anyám mélyebbre hajol, és szemenként szedegeti a földről. Amikor a krumlitövek között széles, kard alakú tormalevelekre bukkan, mérgesen megragadja őket és kitépi. Folyton harcban áll a tormával: nincs számára kegyelem, sem amikor kapáljuk a kertet, sem ősszel, betakarítás idején. Äm e könyörtelen irtóháború ellenére sem fogy ki, még vidámabban sarjad, ezért jut mindannyiunknak ebből az orrfacsaró, csípős fűszernövényből minden napra, ünnepkor is, a húsba és a semmibe is, ahogy anyám mondja.

Mostanában, amikor eszembe jut, leggyakrabban a kertben jelenik meg előttem. Látom, amint tavasszal a kertet kapálják apámmal — egész életükben kapálták, mert csak ritkán sikerült fölszántatniuk lovasfogattal. Látom őket ültetés közben — anyám ássa a gödröt, apám pedig dobálja bele a kicsírázott krumplit. Látom, amint anyám első ízben kapálja, gyomlálja, ritkítja az elvetett hagymát, egész idő alatt görnyed, mintha az anyaföldnek bókolna, mintha az egész életét mélyen meghajolva kellene leélnie. Ha aszályos a nyár, a kútból kihordja az összes vizet, hogy alaposan meglocsolja az ágyásait, gondosan megitat minden növénykét, mert azt akarja, hogy a káposzta is nagyra nőjön, sárgarépa is legyen elég. Látom, amint ősszel kiássa a krumplit, répát, amint mindezt becipeli a pincébe, óvatosan önti ki a kosárból, hogy semmi se ütődjön meg, semmi se rohadjon el. Látom a fáradt szemét, az agyondolgozott kezét — évről évre egyre több a kiálló érbilincs a megvastagodott bőr alatt; két tenyere eldurvult, megfeketedett, akárha belekeményedett volna az agyag, és anyám

— aki nemrégiben még oly könnyeden röpködött, mint a tollpihe, vidám és boldog volt, gyertyalángra emlékeztetett — most már megszomorodott, legyengült, két karjában a láncok, meg a fekete föld feketesége a tenyerében mind jobban bilincsbe verik őt. Ezüstfényű gyertyaszálam, aki örökkön-örökké fogsz égni bennem, aki nem hunysz ki az unokáidban sem — most is ott látlak a házunk kertjében, fukar sorsod földjén .. .

Falion különösképpen szép az augusztus és a szeptember. Olyankor a fennsíkokon a mezők a gondtalan fellegekkel ölelkeznek, és ernyedt, érett pára lengi be őket. Az ember arca, szája és szeme közelében hullámot vet az erejevesztett, lusta szél, a levegő hirtelen megtelik gabonaillattal, mely nedves és meleg, s szinte duzzad a nyár perzselő forróságától. És ha nem ma, akkor holnap megdermed, kiszárad, súlyossá merevedik a gabonakalászban. Noha az aratás valahogy sohasem kezdődik váratlanul, ilyenkor mégis hirtelen következik be, ünnepélyesen, a perzselő pokol harsány hangjaitól kísérve, az ég azúrkékjének örvénylésében, s a nehéz égbolt egész nap ott lebeg fölötted, s úgy tetszik, hogy még a válladra is kell venned és cipelned — ráadásul könnyedén, gondtalanul, erősnek érezve magad. Az aratás szürkületben, éjszaka, pitymallatkor is folyik, megállás nélkül zúgnak a kombájnok, a cséplőgépek fulladoznak vidám haragjukban, a tetővel fedett szérűn éjféltájt lámpások égnek sárga fénnyel, megvilágítják a friss búzahalmokat, az elcsigázott éjszakából darabos férfialakok