Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - LÁTÓHATÁR - Jevhen Hucalo: Kaporillat (elbeszélés)

lépnek elő a fényre, valaki mosolyoghat, mert megvillannak a fogai, valaki fürkésző szemekkel pillant körül. Az utakon teherautók robognak, rakterükön fekvő, álomba ringatott, új gabonával pattanásig megtöltött zsákok sorjáznak. És egy reggelen a halastó melletti völgyben friss, kristálytiszta levegő ömlik szét, azután mozdulatlan sápadt köd árasztja el a völgyet — s az ember önkéntelenül is ráébred, hogy ez már az ősz lehelete, a mezők elnéptelenedtek, a fehérlő tarlókon hatalmas szalmakazlak állnak elszórtan, a gabonát mindenütt learatták, ezért mintha megnőttek volna a távolságok; a falucska körüli világ kitágult, egyszersmind szegényebb lett, már halványul az égbolt és a víz fölött tisztán hallható a vadlibák gágogása. Az éjszakai csillagok is bölcsebbek lettek és büszkébbek, belekandikálnak a kutakba, a kéményekbe, úgy tetszik, hogy kissé le is nézik a földet, mintha itt semmi érdemleges sem volna, semmi olyasmi, ami érdekelhetné, elbűvölhetné őket. A szél ellustult — napközben a learatott mezők pusztaságát lélegzi be, a vízmosásokból szederillatot hoz, szárnyára kapja valakinek a száraz hangját, idesodorja, s az ember szemébe csapkodja a réti sédbúza pelyhét, az esti félhomályban cserzett arcú vándorként nagy hideg térségekről fecseg, melyeket bekóborolt, az erdő sötét hallgatásáról és még valamiről, ami érthetetlen, egyszersmind megható, ami egyszerre ijesztő, dider- gető, de felemelő is. A felhők már nem ragyognak a tavaszi és a nyári virágok színeiben, az esők már nem selymesek és nem jázminillatúak, érintésük már nem olyan, mint a lányok simogatása, ehelyett barátságtalan hűvösséget és végtelen kétségbeesést hoznak magukkal, mintha csalatkoztak volna valamiben. Ilyenkor önkéntelenül arra gondol az ember, amit átélt, emlékezetének vetítő- vásznán a legfantasztikusabb történetek peregnek, a feledésből felmerül valakinek egy-egy súlyos szava, melynek akkor semmiféle jelentőséget sem tulajdonított, egy pillanatra kesernyés női mosoly villan meg előtte, mely talán a legmélyebben fejezi ki az emberi lét megoldatlan titkát. Ilyen pillanatokban egyedül akar lenni, és hallgatni lelke belső zenéjét, és emlékeiben elindulni legalább azokon a nyomokon, amelyeket a még egészen friss élmények hagytak benne. E sajátos zenét belső fülével érzékeli — s már hallja, már látja, hogyan sustorognak, hogyan hullanak a fákról az elsárgult levelek, a szél felkapja és sodorja a földön a vidám rőzpénzeket, behordja egyenesen az emberi lélekbe, sűrű illatokat présel a mélyére, összekeverve őket a gondolatokkal, érzelmekkel, elfödi az emlékeket, az idő homokjával behinti azokat a finom és drága dolgokat is, melyek végképp nem akarják, hogy elfödessenek, amelyek mindenképpen ki akarnak szabadulni az elmúlás avarja alól, szeretnének megmelegedni a szélfű gyenge tüzecskéje mellett, és tovább virítani. Ám a levelek mind sűrűbben hullanak a fákról, egyre több potyog be belőlük az ember leikébe, a keserű, bódító illatok nyomasztják, feszítik, fojtogatják — mígnem önkéntelenül is mély sóhaj tör fel belőle, mintha azon sajnálkozna, ami elveszett és tova- szállt.

A mákfejeket már letördelték, csomókba kötve ott lógnak egy rúdon a pitvarban. A mákfejek mellett egykedvűen mosolyognak a kukoricacsövek nagy sárga lófogai. Már a napraforgókalapokat is levagdosták, ki is csépelték husánggal vagy sodrófával, a napraforgómag már ott áll a kemence melletti lócán, zsákba gyűjtve. Vöröslenek a paprika tüzes, vidám nyelvecskéi, mintha semmiképp se tudnának belenyugodni a pokoli szégyenbe. Egy másik rúd szinte roskadozik a hagyma- és fokhagymafonatoktól. Valamennyi illat közül legerősebben a kapor illata érezhető, himbálózik kiszárítva egy zsákocskában, hogy télen legyen mivel becsapni a levest, hogy a kaportól zöldre festetten visszaidézze a nyarat... A csíkos és viaszsárga őszi csodák — a főzőtökök — már ott tornyosulnak halmokban a körtefa meg a ház tövében, vagy álomra szenderedtek szerteszét a kertben, mely lehorgasztotta kopaszra borotvált fejét. A konyhatök