Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - LÁTÓHATÁR - Jevhen Hucalo: Kaporillat (elbeszélés)
a hűvösben, és ugyancsak haragra gerjedt, ha nagyanyám elfelejtett neki friss vizet vinni. Kesernyés, átható szagot árasztott a kender. Fokozatosan barnult. Amint hullámzott az ősz eleji hűvös szélben, elvesztette a fényét. Aztán amikor megöregedett, azaz beérett, visszanyerte világos színét, mintha meg akarna szabadulni konok vadságától, mintha belengte volna a mindennapok öröme. A kenderföld közelében mindig félelem fogott el, mintha kesernyés szürkeségéből már-már előugrana az összes kísértet, amelyekről annyi történetet hallottam, amelyeket ennek ellenére sohasem láttam. Kilina nagyon szerette a kendert nyűni, jókedvvel, dudorászva a halastóban, majd szárítás után kitilolta az udvaron. Mérgesen és hangosan csattogott ez a háziipari csudagép, melyet ügyesen és okosan Ilko apó barkácsolt, vályújából megállás nélkül köpködte a hasznavehetetlen poz- dorját, és ebből a csattogásból, ebből az óriás gólyacsőr-kelepelésből, ebből a pozdarjaförgetegből keletkezett, folydogált lassacskán a csepű vékony erecs- kéje, mígnem igazi kócra, szöszre nem kezdett hasonlítani, egyre világosabb és tisztább lett, és Kilina egyre csak suhogtatta meg suhogtatta föl-le, mintha meg akarná vele világítani az udvart, az utat és az egész falut. Téli estéken szorgosan font. A kemény és makacs szösz lassan-lassacskán formálódott erős, pengő fonállá, s tekeredett rá az orsóra, mely megállás nélkül forgott, pörgött, sustorgott, s úgy tűnt fel, mintha nap nap után, egyik téltől a másikig, évről évre a nagyanyám élete, gondolatai és vágyai csavarodnának rá fokozatosan arra az orsóra... Ám valamennyi munka közül a vászonszapulást szerette a legjobban. A vászonvégeket kihozta a halastóhoz s szétteregette a kálmosgyö- kéren, mely a part közelében nőtt. A vászon az elején zöldszínű volt, és kesernyés kenderszagot árasztott. De nagyanyám beáztatta a lágy vízbe, paskolta, püfölte a sulyokkal, fehérítette a napon, s a vászon mind tisztább és örömet sugárzóbb lett a vakító napfényben, úgy tetszett, mintha mosolyogna, s arra várna, hogy átsuhanjon rajta nagyanyám álma. És a lebegően könnyed álom már el is indul — mezítláb —, milyen kár, hogy a vászon rövid, a fűben vége szakad... 3 Lassanként minden beérik. Először a korai retket kóstolhatja meg az ember, azután a hagymát olajjal. Amarrább, ni, a szárba belopakodtak az első bimbók, csintalan tettüket elfödték az elhervadt virág sárga foltjaival, ám néhány nap múlva a levélzet között a bimbók helyett apró, kemény bibircsókos uborkák tekintgetnek ki a szinte vághatóan sűrű szürke ködfátyol alól. A pici uborkák még nagyon törékenyek, ízük édeskés, ha beleharapsz, csábítóan ropog a fogad alatt... Az első megtalált uborka után mindennap szaladtam az ágyáshoz, felajzottan kotorásztam a levelek között, kutattam, a fiatal uborkák mintha csak a földből nőnének ki, mind több volt belőlük, egyre vastagodtak, némelyikük már sárgult is. Aztán egy nap kijött a kertbe anyám vödörrel vagy egy nagyobb tállal, teleszedte — s az uborkát besavanyította. Milyen fenséges — a nyári savanyított uborka! Erjed, érik, egyre több erőt szed magába a cserépedényben vagy a fazékban, a tormalevelek, késsel átdöfködött kaporszárak között. Nyár derekán nincs ízletesebb csemege a savanyított uborkánál!... Főként ha újkrumplival eheti az ember, ha az újkrumplit nem állott, hanem frissiben leszedett tejföllel önti nyakon a gazdasszony. Ilyenkor az egész ház tormaillattal telik meg, s az ember orrát kellemesen csiklandozza a kapor kesernyés, részegítő illata. Az embernek az a benyomása, mintha maga az öröm ülne ott vele az asztalnál, és együtt élveznék a savanyú uborka fenséges ízét. A paradicsom csak fokozatosan töltődik fel a nap erejével — nehéz legyőznie
