Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - LÁTÓHATÁR - Jevhen Hucalo: Kaporillat (elbeszélés)

sült kenyérfalatokat, még a Megcáltó feltámadásának napján sem volt képes változtatni a virágokhoz fűződő szent viszonyán. És amikor késsel a kezében járkált az ablak alatt a tulipánok és a bazsarózsák között, úgy tartotta a kezét, mintha megcsapta volna a láng, és félt, hogy egészen meg ne égesse a tenyerét.

Szeretett minden növényszálacskát, egész lényével érzékelte, de minden nö- vényszálacska viszonozta is a szeretetét. A kertben minden talpalatnyi földön nőtt valami, minden talpalatnyi föld virágzott és terméssel ajándékozta meg. Kilina termesztett takarmányrépát a hízó számára, céklát a borscsba, cukorrépát, mely megsüthető parázsban és finom csemegeként fogyasztható. Vetett gömbölyded fehérbabot, de tarkababot is vetett, mely szinte felvidította a levest meg a borcsot, a legjobban persze a nagyszemű hosszúkás tarkababot szerette vagy csak a fehéret, igazi öröm volt fejtenie s a markában szorongatnia. Volt a kertjében korai retek, piros is, fehér is, de volt késői, megtermett répához hasonló feketeretek is. Örökké ott mozgott az ágyások között, picike kapával kapálgatta a fokhagymát, vöröshagymát, sárgarépát, uborkát és a paradicsomot. Dinnyét se nagyapám, se nagyanyám nem ültetett, úgy tartották, hogy a szövetkezeti dinnyeföldön több a hely, jobban is megterem, ám azért nem telt el ősz, hogy itt-ott az ágyások között fel ne bukkant volna néhány dinnye, amit Kilina is, Ilko apó is nagyon szeretett. Ha valamilyen durva kéz idő előtt el nem pusztította, ha sikerült beérniük, nagyanyám egy szép derűs napon leszakította féltve őrzött kincsét, bevitte és az asztalra tette a föld szagát árasztó mennyei gyümölcsöt. Azazhogy nem is az asztalra, hanem a lócán étkeztek, mely a tűzhely mellett állt. Nagyapám szeletelte a dinnyét, mindketten lassan eszegettek, lesütött szemmel, mélységes hálaadással ízlelgetve minden falatot. Kilina összegyűjtötte a dinnyemagot és az ablakpárkányra rakta, hogy kiszáradjon. Mindig gyűjtögetett valamilyen magvakat, szemeket, gyökereket, mákfejeket. A pitvarban meg a kihűlt kemencepadkán egész halom állt a különféle összecsomózott „dohányzacskócskákból”, melyek akkor sem fogytak el egészen, amikor a kertben legjavában folyt a veteményezés meg az ültetés.

Kilina meg Ilko már öreg volt, a kolhozban már nem dolgozhattak, s minthogy semmiféle jövedelmük nem volt, a kert tartotta el őket. A kertben csodálatosképpen egy tenyérnyi hely még gabona és kender számára is akadt. Rozs nélkül aligha lehetett volna megélni a kertből. Először is, mindig termett néhány púd termény, a legrosszabb esetben volt legalább egy kevés saját kenyerük. Másodszor: vészesen pusztul a zsuptető, üszkösödik vagy rohad, így legalább van az embernek egy-egy nyaláb szalmácskája, amivel kijavíthatja a tetőt, nem kényszerül senkitől sem koldulni. Minden éven beföd egy darabkát, és olyan tíz esztendő múlva, biza, az egész tető új lesz! Kilina nyár végén, sarlóval a kezében, büszkén ment ki a kertbe, és hozzálátott a tenyérnyi rozs Maratásához — oldalról nézve úgy hatott, mintha minden kalász előtt el akarna rebegni egy imát, mintha minden kalász előtt térdre akarna hullni. Kötelet nem gabonaszárból sodort (isten ellen való véteknek tartotta volna, ha csak egyetlen szál gabonát is elpocsékol ilyen célra], hanem sásból, amit néhány nappal azelőtt szedett a tónál. Nagy tömött kévéket kötött, melyeket gondosan lerakott a tarlón, majd szertartásosan keresztbe rakta őket. Amikor csépelni kellett, Ilko apó éppoly szertartásosan kezdett el készülődni. Ellenőrizte a cséphada- rón a csépeket, megvizsgálgatta a szerszám minden porcikáját, és amit már alkalmatlannak vagy túlságosan kopottnak ítélt rajta, újjal pótolta. Az udvar közepén már készen állt a cséplőhely, nagyapó még megtisztogatta, elegyengette, s aztán elkezdte a cséplést.

Magasra emelte a cséphadarót, de nem ütött nagyokat, hogy össze ne zúzza a szalmát, hogy ne pattogjanak messzire a szemek. Hosszasan pihent aztán