Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - LÁTÓHATÁR - Jevhen Hucalo: Kaporillat (elbeszélés)
csillog benne a láthatatlan szellő is, és még valami, ami szóval ki sem fejezhető. 2 Édesanyám megboldogult anyja ... Ügy hívták, Kilina. Aprócska, szikár és vézna öregasszony, akár egy marék kender, amit nem tiloltak ki rendesen. Barnára sült arcát ráncbetűkkel írta tele az élet, örökké élő vizet hagyva két feneketlen kutacskához hasonlatos szemében. A mindennapi munka barázdákat vájt a tenyerébe, és repedezett kérgekkel rakta tele. Kitűnő borscsot tudott főzni. Szalonnával rántotta be és tejföllel ízesítette, szinte képtelenek voltunk elszakadni tőle. Kilina mindig ügyelt rá, hogy lassan együnk, ne siessünk, hogy mindig legyen a kanalunk alatt egy karéj kenyér, ne csak a tál fenekéről szedjünk, ne halásszuk ki a húst, hogy ne zajongjunk az azstalnál, ne fészkelődjünk és ne lökdössük egymást. Ilko, az öregapám ugyancsak szikkadt és sovány teremtés volt, akár a pipaszár, melyre vászoninget húztak és átkötötték derékszíjjal. Vörhenyes, csutakszerű szakállkát viselt, az ökle csontos volt. Dohányt termesztett, a háza padlásán szárította; pajtája tele volt illatos szénával, volt egy kecskéje, talán kettő is, néhány tyúkja meg kakasa — nos, valószínűleg ez volt minden. Nem, kertje is volt. A nagyszüleim háza az országút fölött állt, közvetlenül az erdő alatt. Amolyan szegényes viskó, az ablakokig a földbe süppedve, rudakkal megtámogatva, hogy szét ne másszanak a falak a szélrózsa minden irányába. Az egyik oldalról hozzásimult a kert egyik része, a másikról a másik. Mindkét felében állt egy-egy terebélyes körtefa, tavasszal mindkettő hófehérbe öltözött, akár a menyasszony, sűrűn borította őket az illatozó virág, ősszel pedig olyan temérdek édes vadkörtét vetettek le magukról, hogy a világon senki sem győzte volna mind összeszedni és megaszalni. Alighogy tovanyargal a szél, alighogy eláll az eső, nagyapám fogja a kosarat és a zsákot, s már szalad is a körtefák alá. A fűben, a krumpliföldön, a mezsgyén sokáig keresgéli és szedegeti a lehullott gyümölcsöt, s amikor visszatér a házba, a fekete föld, a nedves fű, az érdes napraforgólevelek illatát árasztja magából... A kert mindkét részében örökzöldbokrok nőttek. Ügy tetszett, hogy a zöldjük télen is megújul, mert amikor elolvadt a hó, sötétzöld levelekkel törtek elő a napra, tehát sem a hideg, sem a fagy nem tett kárt bennük. És amikor a levegő már osztogatta anyai melegét és gyengédségét, a télizöld kivirágzott, és olyan pompázatosán virított, mintha az ég élő azúrdarabokat dobott volna le a földre, úgy hatottak szép virágai, mintha a föld gyermeki szemei bizalomteljes várakozással nézték volna az embert. Nagyanyám igen haragudott, ha valaki letépte az örökzöld virágát. Nem szerette a virágszedőket, akár zsidócseresznyét vagy rózsát, akár közönséges mályvát vagy békaorsót, erdei harangvirágot vagy székfüvet szakítottak is le. Még inkább bosszantotta, ha valaki a kertben óvatlanságból letört egy krumplivirágot, kihúzott egy éppen virágzó hagymát, mely egy csomó magot ígért, és ahelyett, hogy a kaporról aprócska leveleket szedett volna, kitépett egy egész kaporszárat. Nagyanyám morcos volt, arca haragtól lángolt, apró szeme zöld szikrákat hányt, azt dünnyögte, hogy annak az embernek szikla van a szíve helyén, meg hogy ragadozó karmai vannak, nem emberi ujjai. Ilyenkor senki sem merte megközelíteni, s ha valakinek mindenképpen szólnia kellett hozzá, ezt olyan bűnbánó, mézédes hangon tette, hogy még a legkeményebb viasz is megolvadt volna — ám nagymama még jó ideig hűvös és kimért maradt, s a lelke sem tudott megkönnyebbülni. Sőt még a Megváltó feltámadásának ünnepére, amikor az ember a virágokkal ébred, virágokkal ül az asztalhoz, virágokkal feldíszített asztalnál eszi az almát meg a körtét, virágdísznél mártogatja a mézbe és rakja szájába a frissen
