Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - LÁTÓHATÁR - Jevhen Hucalo: Kaporillat (elbeszélés)
lépnem hozzá, és odahajtanom a fejemet a figyelő, jóindulatot sugárzó arcokhoz. Sokáig nézhetjük így egymást, s miután elbúcsúzunk, egy kicsit mindketten gazdagabbak leszünk: én meglátok valamit a napraforgó nyílt és bölcs leikéből, a napraforgó pedig elles a szememből egy csipetnyi kémlelőképességet, a szembogaraimtól pedig megtanulja, hogyan kell összpontosítani a fényt... Miközben leáldozóban a nap, a napraforgók is felkészülnek az estére, fokozatosan elbar- nulnak, majd sötétségbe burkolja őket az éj. És a kertben elcsitul a nevetés, megszűnik az élénk mozgás, elcsendesülnek, majd elnémulnak az élő kobzok. A mezsgyén, az ágyások körül, a krumplibokrok meg a kukoricatövek között már nem álldogálnak megfontoltan és nyájasan a titokzatos fáklyavivők, fejüket átengedik az szomorúság és a sötétség komor virágainak. Némán állnak, gondolják a magukét; rögtön észreveszem, hogy ebben a furcsa hallgatagság- ban és elmerültségben van valami idegenszerű. Igyekszem leküzdeni a mellemre nehezedő félelmet, óvatosan lépkedek előre, közeledem egy napraforgóhoz, kinyújtom a kezemet, magam felé fordítom a napraforgó elsápadt arcát — tétova és tanácstalan mosollyal válaszolok a napraforgó árnyékos és visszafogott mosolyára, furcsa, szemrehányónak tetsző pillantására. A konyhatök felszabadultan kúszik a krumpliföldön, életrevaló indái felkapaszkodnak a meggyfára, átmásznak a kerítésen, sőt a tapadó indák átverekszik magukat mindenen, amin túl egy szemernyi napfényt sejtenek. A meghódított területet magas szárú, csillagszerű virágokkal jelölik, tüzes csillagképekkel, melyek kitartóan ragyognak a krumpliföldeken, megfékezhetetlenül kúsznak fel a palánkokra, bokrokra, átugranak a sáncokon, felkúsznak a töltésekre, kimásznak a járdára, az útra, s ott is vígan virágzanak, minden oldalra kidug- dossák érzékeny kacsszarvaikat, míg a porba nem tapossa őket egy durva emberi láb vagy a marha, át nem gázol rajtuk a szekér vagy a bicikli kereke. Ilyen véget ér a konyhatök csaknem valamennyi áttörési kísérlete a kert határain, ám ez sem ijeszti, ez sem tartja vissza. Próbálja valaki megfosztani a kerti növényt veleszületett bátorságától! Vékony lámpatartó-szárakon állnak az imbolygó mákfejek. A föld első lélegzetvételei, a reggel enyhe rózsaszín szellői ők. Odabenn, a kert buja zöldjében, külön ágyásban vagy a marharépa smaragdszínűn zöldellő parcellája mellett odatartják piros sziromlevél-kelyhecskéjüket a napsugaraknak, szinte szívják őket magukba, csordultig meg akarnak telni velük, ámde megmozdul az egyik sziromlevél, meginog a másik, és vége: már szét is folyt, kiömlött a kelyhekből a napmeleg. Ismét moccanatlanul kell állni, óvatosan kell tartani a piros kely- hecskéket, és várni, hogy tölt-e beléjük valamennyit melegéből a nap. Ha az ember közellép a mákfejekhez, hosszasan elálldogál majd, ámuldozva a tisztaságukon, a makulátlanságukon, gyönyörködni fog fényük ártatlanságában; ám a gyermek még nem hasonlítja össze őket az életével, sem az életét a mák vi- rításával — az összehasonlításra csak jóval később kerül sor, amikor már csak az emlékeiben látja őket, amikor már minden erejét arra összpontosítja, hogy felidézze emlékezetében reggeli harmatos illatukat — s akkor már, bizony, nem lesz rá képes. így hát a gyermekkorodat egy mákfejkónt képzeled magad elé, mely éppen kiszabadítja a sziromleveleket a bimbó erős szorításából, megfeszíti valamennyit, egyenként kicibálja és kiegyenesíti, valahol a kert közepén látod a mákfejet, ahol a karókra ráfonja magát a futóbab, és szikrázó vi- rágszemecskéivel egyenesen a lelkedbe bámul; vagy hajnalhasadáskor képzeld el a mákfejet, amikor a nyugtalan tejszínű köd kilép a partjai közül, és egy nagy harmatcseppben, mely éjszaka duzzadt meg a sziromlevelek között, visz- szatükröződik az egész éppen születőben levő világ, az épp csak hogy megszületett reggel, látod, amint dideregve remeg a harmatcseppben, azonfelül ott
