Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - LÁTÓHATÁR - Jevhen Hucalo: Kaporillat (elbeszélés)
Látóhatár J evhen Hučalo Kaporillat 1 Az ember nem felejt el mindent, amit ifjúkorában megélt. Emlékszem arra, hogyan változtattak át a mélységesen vallásos öregösszonyok templommá egy közönséges falusi házat; közvetlenül a fal mellé „haranglábat” építettek: két oszlop közé fatengelyt ácsoltak, s rá egy traktorkereket akasztottak; és ezen a keréken harangoztak, ha tüzet fogott valakinek a hajléka, vagy ha valamilyen vallásos ünnepnap köszöntött rájuk. Emlékszem, hogy pöttöm legényke korunkban karácsonykor kántálni jártunk a kékesen csillogó ropogó hóban, melaszból és cukorból készült kesernyés édességet, sült répával töltött rétest hordtak ki nekünk, vagy egyszerűen szabadon engedték és ránk uszították a láncon tartott kutyát. Arra is emlékszem, hogyan szállingóztak haza egyenként vagy kis csoportokba verődve az asszonyok sötét, csendes kora tavaszi estéken a templomból, égő gyertyával a kezükben: tenyerükbe, nagykendőjük alá rejtették a pislákoló mécsest, úgy óvták a széltől, sőt a saját lélegzetüktől is, csak hogy égve vigyék haza. Édesen izgalmas élmény volt nézni az élő fénypontokat, a reszkető lángnyelvecskéket, melyek szavak nélkül meséltek valamit az útnak, a fáknak, meg a fekete égboltnak — és alighanem jól értette szavukat a min- denség, mert megbűvölten hallgatott. Becsukom a szemem, és lassanként megjelenik előttem a mécsek e változó csillagképe, az asszonyok gondterhelt, feszülten ünnepélyes, a fel-fellobbanó gyertyaláng megvilágította arca, érzem a nedves föld leheletét, az orromat és torkomat csiklandozza a fűzfapehely illata, hallom a nemrég elcsendesült eső halk kopogását és még valamit, amit szavakkal elmondani nem is lehet. Emlékszem, hogy János-napkor mindig letörtünk egy faágat, feldíszítettük szalagokkal, forgáccsal, papírvirágokkal, és azzal a díszes faágacskával körbejártuk a falut, reszkető, izgatott hangon énekeltünk, majd a végén a faágat széttördeltük, s darabjaival befödtük az uborka- ágyást, hogy az uborka dúsan virágozzék, bő termést hozzon, s hogy ne legyen aszályos a nyár. Másnap korán reggel kimentünk a kertbe, az összetördelt, elhervadt ágacska mintha belefagyott volna a papírdíszekbe, szomorúan feküdt a földön, miközben az uborka fiatal indái és hajtásai közül apró sárga virágok kandikáltak ki. Az volt az érzésünk, mintha a tegnapi János-napi ünnep, a vontatott esti ének, a tompa fájdalom az Izgatott szívekben és még sok más egyáltalán nem is lett volna ... A kert éli a maga életét. Virít a napraforgó. A halk méhzümmögésben bókoló napraforgófejek kerek kobzokra emlékeztetnek, melyeket maga az anyaföld rakott ki a napra gazdag méhéből az élő szárakra. A kobzok húrjai bele-belependülnek a méhzümmögés- be. Virágporral és finom sziromlevelekkel borított élő, illatos testük úgy fénylik és ragyog, akár az arany. A kertet betölti a nevetés — valamennyi napraforgó kacag, és jó szándékúan mondani akar nekem valamit, csak közelebb kell
