Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - Hizsnyai Zoltán: Danse macabre (folytatás)

s nemi nedvek buzognak negédesen a balga r.r'

bókok burjánzón éteri flitterei alatt, ezért lehet a testi létezés, ez a félig kész való, a lelki teremtődés embrionális állapota, akár egy várószoba, melyből a mindenségre nyílik az ajtó . . .

Haláltusájában a test fájdalomtól hajtva ezért gyűri, vajűdja függetlenné a lelket, kitöltve véle a tágas térséget, ezért tépi ki csontom magát a magmát bugyoláló háj fodraiból lelkem igavonójaként, ezért habzik a bál vörhenyes lávaként, s ezért bugyborékol az epe méregzölden a fésületlen fűpamacsokra, és ezért nincs csokra az Életnek a testben — szobrától elkoncsorogva a szellem ezért nyer végérvényes alakot, a semmit pároztatva vackán a Végtelennek, ahol a vágyak testetlen szellemiek orra alatt az ízetlen Szellemnek, ahol a Vég az ég belén kanyarog

— mint lefolyón a mocsoktól habos lé, mellyel a széptan gargarizál — s a lég közte kanyarogva, hunyorogva dudál.

S ezüstpálmafás, seszín nyakkendőjét igazgatva, kaszájával a márványt diszkréten kocogtatva, megnyitja a bált a Halál.

És az identitásuk nyűgétől felszabadult párok, a kettős tudatok körbekeringenek az éteri promenádokon. s hetyke jávorbajsza alatt Marica belépőjét dúdolgatva, kacéran élveteg mosollyal ajkán sétál köztük az Ur.

És hajnaltájt a mámor gőzeiben a párok

egymásba nyúlnak az eldugott benyílók boglyos félhomályán,

és az eszméletlenségig tapogatják egymás lételvét,

míg csak fel nem kukorékol újból a klarinét,

s habos pezsgéssel pattog száz pikula,

s üstdobok moraja hangzik onnan, legeslegbelülről,

s Isten a maszkot leoldja füléről,

s egybeparancsolja,

megnyugtató egységgé toldja

kintlevőségeit: a lelket és az anyagot,

visszahörpinti magába a magot.

Hisz mindennek ő maga az ára, ő a fedezete.

Az egész világ az ő képzelete.