Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - KRITIKA - 7X1X7: (Tőzsér Árpád, Hajtman Béla, Lacza Tihamér, Tóth Károly, Hizsnyai Zoltán, Balla Kálmán, Szigeti László Grendel Lajos Bőröndök tartalma c. könyvéről)
válódjék és nyerje el szimbolikus jelentését. 6. Néha Mrožek, Buzzati, Beckett stb. abszurdjait idézik ezek a novellák, ám egy lényeges ponton majdnem mindegyik kikanyarodik a vegytisztán abszurd irodalom mozgásteréből: Grendel korántsem fiktív térben és időben bonyolítja a cselekményt, illetve a tér és az idő fiktivitása nála nem olyan homogén közeg létrehozását célozza, melyben a filozofikus mondanivalóra kerülhet a hangsúly, hanem egy adott társadalom, abban egy adott társadalmi réteg életérzésének, egy áttételek nélkül átélhetetlen, abszurd helyzet kifejezésének eszköze. 7. A Grendel-novellák mindig az abszurd és a realista próza közötti skálán hezitálnak (némelyik a kettő között meg sem állapodva oszcillál), s ebben Grendel módszere leginkább Örkényéhez hasonló, aki eredendően társadalmi-történelmi látását élezte a groteszk, sőt gyakran az abszurd szemléletig. BALLA KÄLMÄN 1. Grendel, a prózaíró tagadhatatlanul racionális, elemző, leleplező alkat: nem állhatja a legendákat, a mítoszokat, a régi dicsőségről rajongókat (még akkor sem, ha üldözött legenda, sárba taposott mítosz vagy szégyenné hazudott múlt forog szóban) — és ha ilyeneket mesél, méghozzá élvezettel és élvezetesen, akkor a mintegy idézőjelbe tett és így érvénytelenített eredeti irányultság (a „tartalom”) csak annál jobban kiemeli, hogy az illető epizódot az író annak „formai” szépségei, vagyis felépítettsége, asszociációs tere, metaforikus tömörsége miatt szerepeltette. 2. A racionalizmust persze írói, irodalmi értelemben kell itt felfogni: nem azt jelenti, mintha Grendel a haladás feltartóztathatalan voltát, az igazság végső győzelmét vagy a megismerés egyenes vonalú egyenletes mozgását hirdetné valami newtoni vagy akár einsteini (káoszt nem ismerő) pálya mentén; elbeszélései helyzeteket ábrázolnak (itt képi, nyelvi, szerkesztésben erényeikre gondolok) és elemeznek (gondolati síkra vetítve őket). 3. Az ábrázolás és elemzés tárgyát az ember meghatározó fontosságú helyzetei és döntései, sorshelyzetei és végzetes döntései képezik. 4. „A semmi két partja — írja Grendel, s ez azokra a végletes (mert tiszta, egyszerű, ideális) fogalompárokra vonatkoztatható, amelyek közt hősei ingadoznak, küzdenek vagy éppen vakon tapogatóznak; e fogalompárok párhuzamosak, belőlük hármat idézek itt fel: szabadság—sors, gyermekkor (kora ifjúkor)—felnőttség, meghatározatlanság (lét előttiség)—végesség (lét). 5. A fogalompárok egyike sem fordítható meg, egyirányú utca (lezárt bőrönd) mind (az egyik narrátor szavaival: „Hiába kapálózunk, ... most már nyakig benne vagyunk a sorsunkban”); s a visszafordítás (a felnyitás) lehetősége egy-egy mélyre világító vagy magasra emelő pillanatban mutatkozik meg, olyan irreális körülmények közt és annyira káp- rázat- és tüneményszerűen, hogy azt — a visszafordíthatóság reményét — utólag csodának kell minősíteni (így, ezzel a reménnyel magyarázom én „A történet a reményből születik” Grendelre oly jellemző tételét, amely persze nem elméleti következtetés, hanem az itt tárgyalt kötet egy meditatív motívuma). 6. A történet, azaz a csoda tehát — s ez az azonosítás rokonítja Grendelt számos modern szerzővel, de például Gogollal is — végtére az irodalom metaforája e kötetben; az irodalom pedig „önérték”, ebből kifolyólag nem „használható fel”, noha sokak számára csakis így volna értékesíthető (lásd: Csehszlovákiai magyar novellái; ha pedig az irodalom nem tartalmaz tanításokat vagy intelmeket a nemzet (nemzeti kisebbség) s ebből következően az emberiség számára sem (mint Grendel esetében), akkor csak egyéni, szubjektív viszonyulás ábrázolása, közvetett kifejeződése lehet. 7. A kötet novelláit a fentiek miatt és értelmében Grendel lírájának nevezném; nem mintha regényei kevésbé volnának Irodalmi természetűek, ám más értelemben azok: a csoda motívuma ott nem lényegi, központi elem, hanem periférikus és relativizáló, azaz ironizáló, devalváló szerepet tölt be, más szóval nem az alaphangot, hanem a felhangot adja meg. SZIGETI LÁSZLÓ 1. A Bőröndök tartalma címadó írásával Grendel Lajos végső soron a próza lehetőségeit veti fel a nyelvbéli pontosodás és a nyelvi variálhatóság végtelenje szempontjából. 2. A nyelvi variálhatóság végtelenjének problémakörét századunkban egyetlen meghatározó szellemiségű nagyság sem kerülhette ki — elég Joyce-ra vagy a Bőröndökben is megidézett Musilra gondolnunk —; mindnyájan érezték a kísértést, és mindnyájan megtapasztalták ama fölösleges túlzás zsákutcáját is, amely az irodalom célját a min-
