Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Egy tudós krónikás irodalmi esszéi

nosztalgiától és romantikától sem mentes költészettel. A „nyolcak” közül főként Tőzsér és Cselényi szellemfrissltő, irodalmat és szemléletet tágító kritikai és publicisztikai tevékenységet is kifejtett, mely az új elképzelések megvalósítását tűzte ki célul.

Fontos tudnunk azt is, mire és hogyan használjuk fogalmunkat: a „nemzedék” kategória ui. többnyire kisegítő, pontosabban viszonyító fogalom, s így használatára minden árnyaltabb történeti jellegű vizsgálatnál, a nagy egészen belül a részleteket, a változatokat is elemző módszernél elkerülhetetlenül szükségünk van. Koncsol is ennek megfelelően használja. Az irodalomtörténetben egy-egy nemzedék kirajzása, cselekvő berobbanása a folyamatok menetébe történelmi jellegű, periódust minősítő, meghatározó jelenség is lehet, amint az a „nyolcak” esetében volt. Generációt alkotnak általában azok a költők, akik nagyjából egyidőben születtek, körülbelül egyszerre érkeztek az irodalomba és egyféle világképet, gondolkodásmódot és törekvést képviselnek. De az a kérdés fontos, hogy a fejlődés és a történelem nyújtott-e számunkra olyan problematikát, mellyel szembesülve a korszak feltételrendszere nemzedékké kovácsolta őket, vagy legalábbis a genráció legjobbjait. A fejlődés ama fordulópontja, amely meghatározta Tőzsérék korosztályának életélményét, nem csupán egy generációnak az életrajzában játszott fontos szerepet, hanem a csehszlovákiai magyar nemzetitségi kultúra és irodalom története szempontjából is lényeges fordulópontnak tekinthető. Ezt Koncsol László kötete is egyértelműen megerősíti.

Az egyidőben fellépő „nyolcak” költőit az Is nemzedékké tette, hogy a sok eltérő, egyéni vonás ellenére fellelhető volt bennük a közös élményt alap, a szellemi törekvések hasonlósága, az írói magatartás főbb vonásainak egyezése. Az újonnan jelentkező költőcsoportot végül is az avatta nemzedékké, hogy akadt soraikban néhány határozottan egyéni arcélű alkotó: formában, tartalomban frisset, mást hozó költőegyéniség. Programjuk új és egyben provokatív jelentéssel telítődött, mert az önmegvalósítás tagadást is magába foglalt. Ennek a generációnak hangadó csoportja nem kis mértékben épp az előzmények tagadásával formálta saját arculatát. Az irodalom működését pedig részint az határozta meg, ami ellen a fiatal generációnak küzdenie kellett: ki kellett mondaniuk, milyen következményekkel Járt a sematizmus leegyszerűsítő szemlélete az irodalombaan, a valóság elkendőzése és az esztétikai szféra beszűkülése. Ez a feladat- vállalás mindennél időszerűbb, sürgetőbb „küldetés”, sőt „parancs” volt. Arányosabbá és ezzel reálisabbá vált az irodalom és a társadalmi „munkamegosztás” viszonya, ami abban nyilvánul meg, hogy a politika engedett az irodalom viszonylagos autonómiájának dolgában, az irodalom viszont veszített abból a jelentőségéből, amelyet az ötvenes évek Irodalompolitikája tulajdonított neki. így alakult ki egy bonyolultabb, többféle módon rétegezett, mélyebb és árnyaltabb iradalom (főleg költészet), amely az ötvenes évek elejénk sematitzmusához képest lényeges megújulást jelentett.

A „nyolcak” legjobbjai felismerték, hogy az elkötelezettség új koncepciója feltételezi a többdimenziós ember ábrázolását. A korábbi szocialista irodalmi törekvések a társadalmi létezést mint az ember egyetlen dimenzióját jelenítették meg a csehszlovákiai magyar lírában. Felfedezték (vagy pontosabban újrafelfedezték) a pszichikai egyedet, a morális lényt, a létproblémákkal szembesülő létezőt Is. Ez a felfedezés tette lehetővé számukra a komplexebb emberkép megalkotását.

A csehszlovákiai magyar irodalom az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején újabb ábrázolásbeli eszközökkel, poétikai lehetőségekkel gazdagodott, és a realizmus fogalmának jelentékeny kitágítása következett be. Az irodalmi élet telítve volt kezdeményezéssel, új igényekkel és friss törekvésekkel. A költészet tematikai és nyelvi merészsége a stiláris ú/ításokon túlmenő jelentőségeket, súlyt és tartalmat kapott. Az értékrend korrigálásáért tett kritikai kezdeményezések a korszak kritikai életét dúsították: értékmagyarázó és értékvédő, továbbá nevelő munkát vállalt magára a kritika. Az időszak karakteréhez tartozott még, hogy az új lírai alkotások megjelenésével párhuzamosan az irodalom lényegi kérdéseiről szóló viták és megbeszélések indultak. A két dolog szervesen összefüggött és kiegészítette egymást

Nemzetiségi irodalmunk (költészetünk] fejlődésének generációs poblémaköréről külön tanulmányt lehetne és kellene írni, egyértelműen félretéve minden rosszízű előítéletet, mert irodalmunk egyik alapvető sajátosságáról van szó. Néhány alkotótól eltekintve ugyanis a fejlődés vonulatában a generációk és csoportosulások léptek fel egymás után, általában közös antológiákban deklarálva törekvéseiket és hovatartozásukat. E ten-