Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - Duba Gyula: Aszály (regényrészlet — folytatás)

A szörnyű éjszakán — melyre azután még nagyon sokáig emlékezett a falu —, sötétedés után, éj jövetelével, amikor sok ablakban kihunytak a fények, és az emberek lefeküdtek, sosem tapasztalt, szokatlan dolog történt: a kakasok kukorékolni kezdtek. Véletlen volt, vagy a természet rejtelmes erői tették, Králihuba szüle kakasa kukorékolt elsőnek, hosszan, kitartóan és rekedten, több szakaszra osztva riasztó híradását. A hajnalt jelezte jóval éjfél előtt. Csoda történt, vagy a vén állat megzavarodott? Az alvók felébredtek a döbbenetes hangokra, az ébren levők pedig kisiettek az udvarra, és a sötétben keresték a váratlan hangok okát. A kukorékolást átvette a Nyírő Béláék kakasa, majd a Gáláké, már a környék minden kakasa torkaszakadtából kukorékolt, a rekedten rikácsoló hangok láncreakció-szerűen terjedtek az Alvég és a Felvég felé, néhány percig a falu összes kakasa kukorékolt, mintha hihetetlen történés jöttét jeleznék, vagy mintha az eszüket veszítették volna; messze még a hajnal, tizenegy óra lehetett.

— Eső... — kiáltott fel Králihuba szüle a sötét, fojtogató szobában —, napnyugta után későn kukorékolnak a kakasok, jön az eső!

Csupasz lábán csattogó papucsokkal kibotorkált az udvarra, görbére merevedett derekával küszködve felnézett az égre, és megrémült. Hosszú élete során még nem látta ilyennek az eget, látszólag olyan, mint máskor, mégis van benne valami vad nyugtalanság. Elállt a szél, a mennybolt tompa fényű, fára'dtan reszketnek rajta a csillagok. Kevés csillag látszott, a magasban áttetsző ködök ültek, és elnyelték az erőtlen fényeket. Mintha idegen burok feszült volna ég és föld közé, mely hermetikusan elzárja a földet, és megfojtani készült az életet.

— Eső — nyöszörögte Králihuba szüle —, esőt jeleznek a kakasok, de nincsenek felhők!

Biztos volt a dolgában. Visszabotorkált a sötét szobába, lefeküdt, és várta a véget, rettegett tőle, szörnyű véget jeleznek a természeti tünemények, de belenyugodott. A rejtélyeket égi jelnek vélte, várta a halált.

Bogyó Julistől éjfél után jött haza a vállalkozó. Rá is hatott a szokatlan légkör, nem akart lefeküdni, beindította a darálót. A házban azonnal felriadt a szüle nyugtalan szendergéséből, megcsörrentek a tányérok, összekoccantak a poharak, a mennyezetről megindult a lassú, pilinckéző porhullás. A szobában nagyon sötét volt, az ablakok sem derengtek, átláthatatlan sötétség borult a világra. Ekkor Králihuba szülének félelmetes gondolata támadt. Nem tudta, meghalt-e már, vagy még él! Teste tehetetlen és merev volt, mozdulni sem tudott a nehéz dunna alatt, egyre bizonyosabbá vált előtte, hogy meghalt, és olyan állapotban van, amilyenben a menny vagy a pokol kapuja előtt várakozik az ember. Semleges állapot, se jó, se rossz, a nyugalom és várakozás állapota. Átmeneti állomás a bűnhődés és a megbocsáttatás között, még nem dőlt el, hová kerül, átmeneti állomás a halál befejezett ténye után. Králihuba szüle meg- adóan várt.

A következő pillanatban hatalmas fény öntötte el a szobát, sokkal erősebb fény a megszokott, nappali világosságnál, fényszórók vakító erejéhez volt hasonlatos, s nyomban utána rettenetes csattanás hallatszott. Az erősödő zúgásba beleremegtek az ablakok. A falut gyors szélvész érte el, és leteperte. HallapL lehetett, ahogy a tárgyak, melyeket magával sodort, nekiütköznek a falnak, kapunak, cseréptetőnek. Az udvarokban dörömbölt és bömbölt a szélvihar. A váratlan hangorkán a nagy sötétségben tombolt, az emberek hiába néztek ki az ablakon, nem láttak árnyakat, semmi mozgást nem láttak, csak a tombolást hallották és megrettentek. Olyan érzéssel töltötte el őket a fények teljes hiánya, mintha el lennének temetve, valahol a föld mélyén lennének sötét lyukakban, üregekben, föld alatti barlangokban. Szurokszín tereken, a pokol bugyraiban, majd a sötétséget időnként és egyre gyakrabban vakító fények ölték