Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - Duba Gyula: Aszály (regényrészlet — folytatás)

később már akkor is hallotta a közeledő földrengést, amikor aiz unokája nem darált. Beteljesedett számára az idő. Gyakran megtörtént, hogy Králihuba Jenő, Bogyó Julistól megtérve, kielégültségtől felajzott munkakedvvel az éjszaka közepén kezdett darálni, s a csalókán nyugalmas sötétben felmorajló gépzúgás úgy verte fel első álmából a nehezen elszunnyadó öregasszonyt, mint az utolsó ítélet harsonája, mint azok a hatalmas természeti erők, amelyeket a régiek is ismertek, és féltek, mert kolera, földrengés vagy háború eljövetelét jósolták, megtizedelték az embereket, romlás, dögvész és pusztulás járt a nyomukban. A szüle emlékezete mély volt, mint a kutak, melyek vize alattomosan apadt, tele volt a csízió igazságaival és a régiek történeteivel, akik még csodálatos életet éltek, és ismerték az igazságot. Mindez elpusztulni látszott mint afiogy a régi történetek hitele és értelme megkérdőjeleződik, és mese lesz belőlük. Összeesküdtek ellene a nappalok és éjszakák, s a szüle — egy évben született Öreg Gál Andrással, és saját szemével látta még, amikor a legendás gazda a faluba hozta az első járgányt — megérezte a közeledő halált, elérkezett számára a világ vége, ám számos külső jelből arra következtetett, hogy ez most már nyilvánvalóan az egész Garam mentére érvényes lesz, sorsát a táj sem kerülheti el.

Akkor győződött meg erről véglegesen, amikor a hónap vége felé napnyugaton váratlanul és minden látható ok és előjel nélkül moräjlani kezdett az ég. A távoli morajlás olyan erős volt, hogy a Fordson traktor zúgása közben is hallották. Felhőtlen volt az ég, tiszta és világoskék, mint egész évben, szürke és folttalan volt a láthatár. A legdöbbenetesebb az volt, hogy nem előzték meg fények a távoli égzengést. Mindenki számára kétségtelen volt, hogy nagyon messzi a távolban maga az ég zeng, Králihuba szülében pedig megérlelte a vég bizonyosságát a szokatlan, késői mennydörgés. Először azt mondta magában:

— A távoli tengerek hangja minden száz évben egyszer ér el hozzánk. Vaf lami szokatlan készülődik, valami félelmetes csoda, jaj lesz nekünkl

Böngészni kezdte a csíziót, napokra belemerült.

— Szent Mihály havának Thekla szűz vértanúja napján megdördül az ég, és zeng folyamatosan — töprengett magában —, majd másnap, Gellért püspök vértanú napján.

A tudós könyv XXV. fejezetét kereste, melynek ilyen címe volt: „Mennykőnek miképpen kell Isten után ellene állani a bölcs természettudósok tanítása szerint.” Itt olvashatta az alábbi sorokat: „Hermész, a bölcs csllagász írja, hogy ha Boldogasszony havában dördül az menny: nagy, kemény bőséget jelent (...), de urak között vérontást.” Háború lesz, gondolta Králihuba szüle, a bőség pedig a halál és pusztulás eluralkodását jelenti, bőven arat majd a kaszás, gazdag termése lesz ...

Szorongató, furcsa napok következtek. A forróság nem mérséklődött, tiszta maradt az ég, de nyugatról, majd később délről is állandóan hallatszott a mennydörgés. (Ismerős moraj volt, a falu lakói már átélték egyszer, ezért volt nyugtalanító. Negyvennégy decemberében — karácsony havában, Leokádia szűz és vértanú napjától Christianus püspök napjáig, mielőtt a nap a Bak jegyébe vonul, így határozná meg azon napokat Králihuba szüle — hasonló morajlás kíséretében közeledett a front Atagyarmata felé.) Semmi jel nem utalt égihá- borűra a ragyogóan tiszta égen, mégis állandóan mennydörgött az opálszürke horizont. Ilyen csodára sem a falu őslakosai, sem a betelepültek nem emlékeztek. Ezekben a napokban szokatlan szelek keltek, szárazak és fojtogatok, éjjelnappal fújtak, de nem hoztak felhőket. A nap világos, tiszta ködökben kelt, és száraz, fénytelen szürkeségben nyugodott le, a szikkasztó szelek nem hoztak párákat. És az a talányos idő egy hétig tartót, az emberek már belefáradtak a várakozásba és találgatásba.