Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - Duba Gyula: Aszály (regényrészlet — folytatás)

Amikor Borbás tisztelendő úr lassan felment a szószékre, olyan csend lett egyszerre a templomban, amilyen a világ teremtésekor lehetett a sötét és végtelen űrben, az élet hajnalának pirkadása előtt. Az emberek hallották a szívük dobogását, és az évszázados boltozatok alatt, a vastag fehér falak határolta, tiszta térben néhány pillanatra egyetemessé és örökkévalóvá merevedett az idő. Borbás tisztelendő megszólalt, és hangjára mélyen emberi, megrendítő lett a pillanat.

— Szétszórattatott a választott nép, de megmaradt... Isten kegyelme továbbra is kíséri, és nem engedi elveszni...

Atagyarmata papja tovább halmozta bűneit. Nem szólt történelmi sorscsapásról és természeti katasztrófáról — melynek szárazság és aszály a neve —, nem beszélt anélkül, hogy hangját ne hatotta volna át a felfénylő jövőbe és biztos megmaradásba vetett, töretlen hit ereje. Éppen ellenkezőleg! Olyan állítást is megkockáztatott, hogy a nép megpróbáltatásai végükhöz közelednek, kiivatott a keserű pohár, és a közeljövő méhében megfogant a beteljesülés és megbocsátás csírája. A pap vállalta ezeknek a feltételezéseknek a kockázatát, bár semmilyen bizonyítéka vagy ismerete nem volt róluk, vállalta a kockázatot, hogy hívei lelkét megmentse a reménytelenség kísértésétől. A közeledő nélkülözések, a minden bizonnyal bekövetkező éhínség és nyomor látomását azonban ő sem palástolhatta el, mert ez nyilvánvaló volt mindenki előtt. Ezért erős hangon és nagy meggyőző erővel a nélkülözések elviselésére, szívós alázatra és a túlélésbe, a megmaradásba vetett hitre biztatta az embereket. Az éhínség kétségtelenül a holnap ajtaján kopogott. Biztos jeleit az úrvacsora során is tapasztalhatták a hívők: a kenyérszeleten, melyet Borbás tisztelendő úr a kezükbe adott — Králihuba Jenő próbaőrleményéből készítették a kenyérsütő asz- szonyok —, érezhették az árpa szokatlan, száraz ízét, a tavalyi kukorica édeskés zamatát, friss és puhái' volt a kenyérszelet, mégis rágós és nyúlós, alig lenyelhető és nehezen emészthető, mintha az elkövetkező hónapok sanyarú — és savanyú — táplálékát hirdetné. Középkori veszedelmek idején ehetett a bujdosó nép ilyen kenyeret. A bor sem volt a régi, nem is volt az igazi bor, hordó- aljból kimert seprűből készítették vízzel és cukorral, savanyú lőre volt, ecethez hasonlatos, a Megváltó kíntól cserepes szájába önthettek hasonlót a kegyetlen pribékek, az emberek arca elfonyalodott tőle. Azonban a díszes kehely, melyben a lőre volt, a pompás kegytárgy, mely a régiek keze nyomát és emlékét viselte, bizakodó hitet öntött az emberekbe, fogásán megérezték a történelem erejét, messze, az idő mélyére nyúló múltat, melyet őseik megéltek és átéltek, melynek folytatását ők is megélnék, időben és térben tovább vive jelenlétüket a Garam mentén.

Králihuba Jenő másnap megkezdte a darálást. A vállalkozó élete ezekben a napokban értelmet nyert. A Fordson traktor életerős morajában magára öltötte fehér köpenyét, feltette fehér sapkáját — cukrászsapkája van, terjedt el a híre a faluban —, vastag ceruzát — plajbászt — dugott a füle mögé, alkalmi számításait és feljegyzéseit készítette vele, elemében érezte magát. A szőke Icához való viszonyát határozottan és kurtán lezárta — az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy eredménytelenül végződött a viszony, nem kapta meg a lányt —, többé feléje sem nézett. [Döntését azzal indokolta Gál előtt, hogy a lány mindenáron hozzá akar menni feleségül, ebbeli igyekezetében egyre bővebben izzad, és a verejtéke elviselhetetlen mennyiségű sót tartalmaz. Nem hittem volna, hogy a női ravaszság és az érzelmekkel való játék ennyire sós, akár a távoli tengerek és végtelen óceánok vize.) A vállalkozó elhivatottsága tudatában nagy felelősséget érzett a darálás iránt, a nyomort és szenvedést enyhítő küldetésnek fogta fel, minden idejét lefoglaló missziós tevékenységnek, és a