Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - Duba Gyula: Aszály (regényrészlet — folytatás)
radtak. A kártevőt kolorádóbogárnak hívják, a, Garam mentén eddig nem ismerték, váratlanul jött, mint a sáskajárás vagy más sorscsapás. Az a hír járta, hogy a reakció szabadította az országra, repülőgépekről szórták le az imperialisták, különben csak Amerikában honos, jelenléte annak a jele, hogy megkezdődött a hidegháború. A bogarak kártékony hatása és pusztító munkája iszonyai- tos, ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a betonná vált földből keskeny acélkapákkal, csákánnyal és más erős földvájó eszközökkel kiásták a krumplitöveket, és a fészekben nem találtak gumókat, a burgonyatövek üresek voltak. Ahol mégis akadt néhány csenevész gumó, nem haladta meg a cseresznyenagyságát, és a legnagyobb is kisebb volt, mint egy közönséges dió. A krumpli sem ment meg az ínségtől, állapították meg Atagyarmata, lakói. A látványosan készülődő nyomornak kánikulával kísért látomása közben nevetséges hiábavalóságnak tűnt Borbás tisztelendő úr igyekezete, amikor az új kenyér örömére és tiszteletére úrvacsorára hívta össze a falu lakóit. Olyan bizonytalanul kongott a két harang, mintha a hiábavaló fáradságos munka és az emberi remények kilátástalanságának a tényét hirdették volna. Más időben, boldogabb években a nyár végi úrvacsora a létfenntartó munka és az eredményes gazdálkodás büszke ünnepe volt. Hosszú sorokban mentek a Templomdombra a fekete ruhás férfiak és asszonyok, idősek és fiatalok követték a harang szavát; a régiek úgy vélték, hogy az űj kenyér Isten áldásának fényes bizonyítéka, hálás alázattal és öntudatos méltósággal kell megünnepelni; még a templomkerülő „pogányok” is kiöltöztek és elballagtak az Isten házába, hogy az Űr asztala előtt kibéküljenek a Teremtővel, és megbánva esendő, bűnös voltukat, töredelmesen magukba szálljanak. A régiek bölcsessége más értelemben is beigazolódott, olyan helyzet állt elő, melyet az ősi mondás így fogalmazott meg: „Szegény az eklézsia, maga harangoz a papi” Szó szerint bekövetkezett ez az állapot, Borbás tisztelendő úr kénytelen volt maga felkapaszkodni a toronyba vezető, kanyargós csigalépcsőn, megszólaltatni a kis- és nagyharangot, s végül „csendíteni”, mert Nyilas Mártont, a harangozót kitelepítették. A harangozásban persze nem volt gyakorlata, elvétette a ritmust, és a két harang szava nemhogy kiegészítette volna egymást, épp ellenkezőleg, a harangok zavarosan összecsaptak, egymás hangjába avatkoztak, kihagytak néhány ütemet. Az emberek álmélkodva hallgatták a szokatlan harangszót és azt hitték, tréfálnak velük vagy álmodnak. Tömött sorok és népes csoportok helyett magányos párok és személyek indultak a templomba, végül a szertartás is elhúzódott, mert az utolsó, a bemenőre szólító harangszó után a papnak le kellett jönnie a toronyból és felöltenie a reverendáját. A templom félig sem telt meg, üresen maradtak a padsorok és a gyülekezet döbbenten szemlélte megfogyatkozott önmagát. Szertartás közben újabb bonyodalmak mutatkoztak, a templomi előénekest is Baranyába telepítették. Borbás tisztelendő kezdte el a kilencvenedik zsoltárt, ő nyújtotta el a verssorokat. Ez a probléma azonban váratlanul — és tegyük hozzá: szerencsésen — megoldódott, mert az idős férfiak padsorában felmordult egy mély hangú öregember hatalmas basszusa, mindent lebíró hangerővel elnyújtotta a szent ének sorainak végét, és bölényhangon átvette a vezetést. A pap kezdetben versenybe szállt vele, hogy kipróbálja, és megbizonyosodjék kitartásáról és konok eltökéltségéről, aztán megkönnyebbülten átadta neki a vezetést. Székfű András — nyolcvanéves vénember — önkéntesen és önkényesen megtette magát előéne- kesnek és énekkezdőnek, és derekasan helytállt. A sorok végét olyan hosszúra nyújtotta, hogy a gyülekezet alig győzte kivárni, míg új sorba kezdhetett. Székfű András basszusa olyan erősnek bizonyult, mint az égzengés, és olyan mélynek, mint a távoli ágyúdörgés, diadalmasan uralta és betöltötte a templomot.
