Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - Duba Gyula: Aszály (regényrészlet — folytatás)

lennie az egész évi kenyérre, s még vetőmagnak is kellett maradnia. A telhetetlen cséplőgép egy nap alatt több gazda gabonáját kicsépelte. Voltak olyanok is, akik — félve, hogy a szemek egy része a cséplőgépben marad — kézicséppel csépelték ki a kévéket, vagy lovakkal nyomtatták ki nagy ponyvákon, legszívesebben kézzel fejtették volna ki a kalászokat, mint a háziasszonyok a babot, borsót, lencsét, talán meg is számolták a gabonát, a szemeket egyenként rakták zsákba, ládába, szuszékba, közben vigyáztak, semmi kárba ne menjen. Kénye- kedve szerint játszott a sors az emberekkel! A cséplésnél — fekete Zetka motorkerékpáron, Králihuba vett ilyet a bojtorjánüzlet sikere után — az ellenőr is megjelent. Makulátlan fehér öltönyében Buda Attila férfias jelenség volt, határozott fellépésű, céltudatos fiatalember. Barátságosan üdvözölte Gált, kezét szorongatta, és elmondta, hogy jövőre érettségizik, aztán Prágába megy az egyetemre, az orvosi szakra iratkozik, és belgyógyász lesz, mint az apja, dr. Buda Gábor, vagy nőgyógyász, azaz ginekológus, de lehet, hogy sebész. Nőgyógyászat vagy sebészet, az az igazi, mondta Buda Attila, a szívsebészeté a jövő! Gál nem szólt, mennyire nem az ő témája ez, mennyire más az ő világa.

— A szőkeségeddel hogy állsz? — kérdezte kacsintva. — Haladnak a dolgok, remélem, megkaptad már?!

— Sehogy nem állok — válaszolta kurtán —, kitelepítették. Mintha álom lenne, annak is kevés. Szép lehetett volna, de elmúlt...

— Semmit nem változol — nézte együttérzően, némi fensőbbséggel és enyhén gúnyosan —, romantikus maradsz, naiv álmodozó. Reszlovakizáltatok már?

— Dehogy — válaszolta zavartan —, nem tudja megtenni az apám. — Ösztönösen nem mondta meg, hogy néhány hét bujkálás után váratlan helyzetben meg tudta tenni, nem vallotta be, pedig a másik nem ütközött volna meg, helyeselte volna.

— Ne makacskodj — mondta Buda Attila. — Térj észhez, Gál! Fejjel ne döngess acélfalat! Az árral ússz, ne szembe vele, mert elveszejt! Gondolom, nem vagy a tűrés bajnoka, sem úszóbajnok.

Igaza van, gondolta. Nincs igaza, gondolta aztán. Nem töpreng, nem segít vele, ennyiben maradt. Vagyis nem maradt semmiben, nem tudta, miben maradjon, úszott az árral, de nem úgy, ahogy Buda Attila tanácsolta, hanem az ár sodorta őt, tehetelenül. Nem úszott, vitette magát, ahogy a megáradt Patak ragadja el a sodrába merészkedő ludakat. Tanácstalan és magányos volt, a régiek időszerűtlenné vált és elhalásra ítélt életerői vették körül, a múltból élt, és a jövő felé vitték jó szándékú erők, mert sem az ő, sem a népe számára nem volt jövő! Nagymama, a szülei, mind egy úton járnak, nem tudnak neki segíteni, mert ez az út sehová nem vezet. Az egyetlen a közelében Králihuba Jenő, aki megy valamerre és halad közben, elítélendő és megrontó irányba, ez azonban mégis csábító és korszerű, mert a kor adottságaihoz és lehetőségeihez igazodik. Igen, ezt az irányt szabadon és bosszúállón, gúnyos cinizmussal kínálja az idő.

Atagyarmata lakói a megélhetés esélyeit latolgatták. A számítások nem vezettek eredményre, tehát esélyekkel sem kecsegtettek. Nem lesz kenyér! Az aszály, e különös ragadozó, mindent elpusztított és felzabált. A bab, a borsó és a lencse hüvelyei elsatnyultak, korán megsárgultak, nem hoztak magot. A kukoricaültetvények ritkák és foghíjasak, a növényzet alig ér térdig, és termés nem várható. A burgonya segíthetne! Hiú ábránd. A régiek mondása: a baj tetőzve jár! Júniusban a krumpli hitvány szárát — még zölden — apró, gömbölyű bogarak támadták meg, tarka hátú kártevők, nagy tömegben lepték el a növényeket, mohón megrohanták a levélzetet, és tövig lerágták. A levélzet nélkül maradt szárak elfonnyadtak, összeestek és — az aszálytól is megkínozva — hamar elszá