Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - Duba Gyula: Aszály (regényrészlet — folytatás)
lalkozó, őfőméltósága honvédjeként megjárta a Don-kanyart, fantasztikus esetek történtek vele. Teherautó alvázára kapaszkodva szökött el, és menekült meg a hadifogságból, ép bőrrel megszökött a partizánok gyűrűjéből. Hihetetlen történeteket talált ki megfeszített képzelettel, hogy eltúlzott kalandjaival helyreállítsa kudarcaival megtépázott tekintélyét. Gál érdeklődéssel hallgatta, bár tudta, hogy nem mond igazat. Azonban megkönnyebbült a vállalkozó nagyképűsége láttán, átlátott rajta, furcsa mód vonzotta, de ugyanakkor taszította is, hogy önfegyelem nélkül, szemérmetlenül hazudik. Minden éjszaka a falut járták, kínlódtak, és lefogytak. „Sovány vagy, mint az agár — szidta nagymama —, hagyd abba a barátkozást, meglátod, mindketten akasztófán végzitek!” A nyomorúságos esték mégsem voltak haszontalanok, nem múltak el tanulságok nélkül. Gál olyan dolgokat tudott meg, amelyek később fontosaknak bizonyultak, alkalmassá érlelték, hogy férfi legyen. Egy elkeseredett pillanatában ajzt is elárulta a barátja — a szőke Ica véresre harapta ajkát, a lány tombolt a vágytól, mégis erős maradt —, elmondta a kielégítetlenség dühödt állapotában, hogy régen, a vállalkozások kezdetén reszlovakizált. Habozás nélkül megtette. A vállalkozónál nem a nemzeti hovatartozás a fontos, hanem az üzleti szellem és a haszon, az üzlet kozmopolita vagy internacionalista, ahogy akarjuk, a személyi igazolvány nemzetiségi rovatának a tartalma — formaság. Ennek ellenére lélekben nagyobb magyar maradt. Nem is titkolja, ha ittas, ország-világ elé tárja és fennen hangoztatja, nem titok. Aláírása formális, szlováksága — melyről csak azok tudnak, akiknek tudniuk kell róla! — álarc, mely megvédi őt. Különben sem fél senkitől. Fegyvere van, komoly kézifegyver. Megmutatta hét hatvanötös browningját, mélyszürkén csillogó, vadonatúj jószág; bárkivel elbánik vele. Két héttel Péter-Pál napja előtt megkezdődött az aratás. Keserves aratás kezdődött, a forróság mindent kiszárított, az aszály pedig elfonnyasztotta a gabonaszemeket. Térdig sem ért az őszi búza, a tavaszi árpa pedig ritkás foltokban borította a mezőt, a nyúzott földek mintha vedlenének, több köztük a gazos ugar, mely csak kórót terem, az elvadult kaszáló és parlagon heverő krumpli- föld, mint a termő tábla. A határ zubbonya folt hátán folt, sokan sarlóval arattak, mert a kasza nem vitte rendre a hitvány kalászokat. Kicsik és könnyűk a kévék, mintha gyerekek kötötték volna őket, a gabonakeresztek laposak, alig érnek derékmagasságig. Szálanként gyűjtik össze a kalászokat, mintha kincs lenne, úgy vigyáznak a satnya magokra. Minden szem aranyat ér, életet jelentő érték, sok apró szemből áll össze a gazdagság. De azt is tudták, hogy az ocsú minőségétől is gyengébb gabonatermés a szegénység és nyomor hírnöke, elkövetkező megpróbáltatások követe. Amikor a cséplés ideje elérkezett, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a máskor örömteli és fontos esemény azon a nyáron szánalmas cirkuszi előadásra hasonlít majd. A Garam mentén ilyen még nem volt. A régiek, akik sarlóval arattak, ők sem láttak ilyen szegénységet. A tájra ráült a nyomor árnya és nevetségessé tett a jövőről szóló minden elképzelést. A gazdák más éveken magasra rakott hosszú szekereken hordták és asztagokba rakták a cséplésre váró gabonát. Az életet jelentős munka — a cséplőgép zúgása, a termés raktározása és kazalrakás — minden háznál egy-két napig tartott. Minden gazdának legalábbis három — búza, árpa és zab — asztaga volt. Mennyire másképp történt a cséplés az aszály nyarán! Nyírő Béla a saját szérűjükön felállította a cséplőgépet és a traktort, feltette a nagyszíjat, és várta a szekereket. Azok pedig jöttek egymás után, volt gazda, akinek csak egy szekér csépelni való gabonája volt — rendszerint őszi búza —, a kettő, három már soknak tűnt fel. Az apró kévék könnyen elfértek a nagy szekereken. A cséplőgép zúgni kezdett, a Fordson traktor alig berregett, és az ezres óséplő- dob fél óra alatt elnyelte a szekér tartalmát, a gazda az évi termését. Az emberek néhány zsákban hazavihették hitvány gabonájukat, melynek elégnek kellett