Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - Simkó Tibor: Lösz - Első rész (folytatás)

apu!”, a másikba pedig, képzeld, a keresztneved becézett alakját írta bele a kicsinykó, ugyancsak a „drága” jelzővel! Mi vihette rá vajon? A saját nevében írta, vagy az anyjáéban? Mert a levél alá a sajátján kívül az anyja nevét is odakörmölte. [Ezt a levelet másfél hete, szerdára virradó éjjel vetted ki a postaszekrényből. És mi volt szombaton, és mi volt vasárnap, egy héttel ezelőtt?! Azt meg mered-e írni?! Bele mersz-e még nézni valaha kislányod szemébe?! Megérdemled-e még egyáltalán, hogy egy ártatlan gyerek le ne köpjön?!]

... ja, a Kisalföld, érdekes, épp most olvastad a Szemlében ezt a kifejezést: „Duna-Európa”, s nyomban eltűnődtél fölötte — valószínű, hogy már előbb is találkoztál vele, de ilyen gondolatsort csak most indított el benned, most, miután papírra vetetted annak a tájnak a képét, amelyhez negyven évnyi élményanyagod zöme kötődik —, látod Nagy-Magyarország térképeit a régi falakon, a hajdani tantermek, hivatali helyiségek falain, meg a valamikori könyvekben, atlaszokban, a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter által jóváhagyott könyvekben, atlaszokban, föltolul tudatodba a Szlovák Állam budapesti követének emlékeiből Teleki érvelése, hogy a Kárpát-medence gazdasági-politikai egységét hosszú időre megosztani nem lehet, s tényleg, ha ránézel Európa hegy- és vízrajzi térképére, de mit Európa — a világ térképére!, ilyen földrajzi egységet kontinens belsejében másutt aligha találsz, mert Nagy-Britannia sziget, Spanyol- vagy Olaszország vagy India félsziget, Japán is szigeteken fekszik, de hol van még egy ország, amelyet három és fél oldalról hatalmas hegykoszorú, a maradék negyedikről pedig folyó zárna körül?, aztán eszedbe jut, hogy gyerekkorodban villamos közlekedett Ligetfalu és Bécs közt, s hogy a villamos nem tud hegyet mászni, meg eszedbe jut, amit Guszti bá mondott a bútorraktárban, hogy amikor vadevezős volt, fölvitték a csónakokat valahová Ausztriába, vagy még följebb, Bajorországba, talán a Lech torkolatához — ha ugyan nem egész a Fekete-erdő alá — s leereszkedtek a Dunán Párkányig, vagy miť- tudomén meddig, és megint magad előtt látod a térképeket, ahogy a Kis-Kár- pátokon és a Lajta-hegységen túl folytatódik a síkság, meg ahogy délen, a Vaskapu mögött mintha csak az Alföld terpeszkedne tovább — persze, már a Vaskapu is a múlté —, s a Lechről Ausburg jut az eszedbe, a nagy mementószerű vereség, a hegy- és vízkoszorúról pedig az azon kívül élő magyarok, akik valami miatt nem jól érezték magukat ebben a csodálatos földrajzi-gazdasági egységet alkotó tájban, ebben a pompásan körülhatárolt medencében, s az évszázadok során a világ minden sarka felé kibujdostak — a koszorún kívül és belül egyaránt megtalálható románokról, németekről, szlávokról nem is szólva —, és hajókat, vonatnyi teherrel megrakott uszályokat látsz föl- és lefelé haladni a Dunán, hét vagy nyolc ország zászlaja alatt, s látod a nyugati országokból Jött autókat Pozsony utcáin, meg a magyar, szlovák, cseh, német, lengyel turistákat a Fekete-tenger és az Adria partján, magyar, szlovák, cseh, német, román, délszláv beszédet hallasz Krakkóban, vagy hallod Prága, Ostrava, Újvidék, Brassó, Bukarest nyelv-egyvelegét, s valahogy úgy érzed: a Kárpát-medence zárt szimbóluma helyett valami nyitott szimbólumra van szükség, valamire, ami nem a határokat, a havas hegyláncokat, bevehetetlen sziklacsúcsokat, ember-nem- járta erdő-gyepüket hangsúlyozná, tehát nem azt, ami a szomszédainktól, az „idegenektől” elválaszt, „megvéd”, ami mögött bárki akaratlanul is ellenséget gyanít, ami tehát Jól jön, „ha háborúra kerül majd a sor”, hanem sokkalta Inkább azt, ami a szomszédokkal való békés együttélésre irányítaná a figyelmet [ne röhögj a „békés együttélésen”, noha való igaz, hogy politikus kortársaid gyakran könyökvédőként koptatták ezt az amúgyse jaj de eufuista kifejezést],