Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - Simkó Tibor: Lösz - Első rész (folytatás)
net! S tavaly jóformán egész éven át szüneteltél. Ezt a könyvet még tavalyelőtt kezdted el írni, másfél éve Is annak. Hogy közben „érlelted” a témát? Meglehet, ámbár... Mindent úgyse vagy képes megírni, ahhoz évtizedek kellenének, mert ki dönti el, melyik mozzanat volt jelentősebb az életedben és melyik kevésbé? S ha már válogatsz, mindenképp kockára teszed az igazságot. S ha évtizedekig elnyúló könyvet írnál, nem tennéd kockára? Amit te ma a múltból látsz, s ahogy te ma látod, az mind úgy volt-e valóban? Rettegsz, hogy jaj, csak valamit el ne ronts! Ám aki cselekszik, annak számolnia kell vele, hogy nem minden sikerül neki úgy, ahogy szeretné. Inkább a tétlenségbe menekülsz? Akkor meg mi marad utánad? Nem jobb-e fölmutatni egy ha csak félig-meddig is sikerült életművet, tükörnek a többiek elé, okulásul, hadd lássák magukat benne, hadd döbbenjenek rá gyarlóságaikra? Nem jobb-e megkísérelni a lehetetlent, mint nyomtalanul beleporlani az időbe? Ma, tegnap, tegnapelőtt az énekkar összejövetelén kellett volna lenned. Miért nem voltál ott? S ma délután a kislányodat akartad meglátogatni. Nem látogattad meg. Már milyen régen nem látogattad meg! Karácsony óta! Közben kétszer találkoztatok: egyszer Komáromban, az énekkar ottani szereplésekor, aztán meg itt, a könyvekkel, folyóiratokkal telerakott konyhában, amikor kórházi ellenőrzésre hozta föl az anyja, s amikor ő kikövetelte magának, hogy téged is útba ejtsenek. [Mint ahogy szeptemberben, a tátrai gyógykezelésről hazafelé Jövet Nyitrán kivitte, hogy megálljának apunál.] Milyen jólesett neked, amikor szólt a csöngő, te ajtót nyitottál, s az ajtóban ott állt X! Alig jutottál szóhoz! [Apunak is milyen jóleshetett az a kikövetelt látogatás. Béla mondta, amikor a temetésre készülődtek, hogy apu Komáromban, ahol nem sokkal a halála előtt Mihály-napot tartottak, büszkén emlékezett meg róla. A kicsi mintha csak sejtette volna, hogy ez az utolsó alkalom látni a nagyapját; a halottat már nem látta, épp kórházban volt akkor, itt Pozsonyban. De az élővel így jóval teutánad találkozott, hisz te nyár óta csak a temetéskor voltál Nyitrán.] Az anyja még a lépcsőházban volt, a liftakna fala mögött, őt még nem láttad, csak a kislányt. Először lepett így meg, amióta nem éltek együtt. Talán az anyját is ő bújtatta el, úgy, ahogy te is el szoktál bújni, s ahogy X is elbújik gyakran, ha becsöngettek abba a lakásba, ahol most élnek. — Csak öt-tíz percre futottunk be — mondta, amikor már bent ültek a rendetlen, telezsúfolt konyha heverőjén. Nem értetted jól, mit mond, megismételte: — Csak öt-tíz percre... — ilyen nagyosan, talán az anyjától hallotta a kifejezést a kórházból jövet. Szegény, kíváncsi volt a karácsonyi ajándékaira. Mindig megkésve adod át neki őket, a karácsonyiakat is, a húsvétiakat is — csak a mikulási csomaggal futsz be idejében, mert az a legolcsóbb —, de most már egy éve többszörösen adósa vagy az ajándékozással, hisz tavaly húsvétra sem kapott tőled semmit. — Látod, X, hogy nézek ki, meg ez a lakás is, kevés a pénzem, majd ha több lesz, az ajándékokat is megveszem — valahogy ilyenformán mentegetted magad, aztán kivetted a szekrényből az évek óta nálad heverő játékait, amelyeket valamikor kapocsnak tartottál vissza közted és közte, minha szülő és gyerek kapcsolatát, de akár két vadidegen ember baráti kapcsolatát is játékokból lehetne kiépíteni, s odaadtad nekik, hadd vigyék magukkal, hadd legyen valami ragtapasz a sebre. Szegény X! Hogy örült, amikor együtt mentetek ki az állomásra — az „öt-tíz percből” jó egy óra lett —, hogy szájon csókolt, amikor búcsúzott tőled — pedig máskor nem szokott megcsókolni —, s a vonat indulása után is hogy szórta a puszit, hogy integetett! Ez február végén volt. Alig egy hétre rá az anyja elküldte az iratokat, amelyekhez a hozzájárulásodat kérte, hogy X-et a nyáron magával vihesse Jugoszláviába, s a kicsi micsoda levelet szerkesztett az anyjáé mellé! Lerajzolta, mi mindent készít nőnapra, de az anyjának szánt szíven kívül még két szív volt a papíron; az egyikben ez állt: „Drága
