Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - Simkó Tibor: Lösz - Első rész (folytatás)

csak a természeted nem felelt meg neki, esetleg a nagydarab, kövérbe hajló alakod; egyszer egy téli, szombat vagy vasárnap délutáni sétán, valahol Dél- Komárom határában, vagy Koppánymonostor felé tartva, valami miatt sirnl kezdett (valaki megdobta hógolyóval az arcát, a fagyos fülét, vagy épp a szemüvegét, s az eltörött? — mert később azt is viselt, szemüveget, de eleinte nem, eleinte azért is volt az arca a göndör hajfürtök rámájában annyira bájos, már- már angyali, később ez a puttó-arc a szemüveggel kissé groteszknek tűnt, amolyan tudálékos jelleget öltött, mint ha csinos fiatal fruskák komoly tanár néninek akarnak látszani, aztán megszoktad, hisz nem volt buta fiú, gyermekies megjelenéséhez képest a természettudományokban például szokatlan tájékozottságot árult el, kivált a vegytan és a csillagászat érdekelte, de a matematikában is otthonosan mozgott — kezdeti dilemmája után a kémia meg az asztronómia között végül a vegyészetet választotta —, nos hát, akár lombikokkal körülbástyázva képzelted magad elé, akár teleszkópok bakján ülve, el kellett ismerned, hogy illik neki a szemüveg, elvégre nem egy területen jóval impozánsabb műveltséggel rendelkezett, mint te, lényegében tudós alkat volt, vagy talán inkább így: tudós-technikusi alkat), valami miatt sírni kezdett ott a Dél-Komáromböl vezető úton, azon a téli, szombat vagy vasárnap délutáni sétán — (talán mégse Koppánymonostor irányába mentetek, hanem másmerre, de ez nem fontos (ha a Duna túlsó oldalán voltál, mindig fölötlött benned egy földrajzi paradoxon: a horizontot délről, délkeletről, tehát az „anyaország” felől domborulatok, hegyek szegélyezték, míg a Dunától északra csak síkságot lehetett látni;

— Milyen csalóka néha az egy-egy országról vagy országrészről sablonszerűén megalkotott kép — mondogattad régen és mondogatod még ma is —: a trianoni Magyarország a be nem avatott idegen számára az esetek túlnyomó többségében alighanem a Hortobágyot, az Alföldet, a végeláthatatlan pusztát jelenti, viszont a „visszacsatolt Felvidék” kifejezést hallva az ember nemcsak arra gondol, hogy az így aposztrofált terület Nagy-Magyarország falakon függő térképeinek a fölső széle felé helyezkedik el, hanem arra is, hogy az alföldeknél nagyobb tengerszint fölötti magasságú vidékről van szó, holott tessék, a tulajdon szemünkkel győződhetünk meg az ilyen beskatulyázások valótlanságáról! —; persze a bennszülött, de a beavatott idegen is rábukkanhatott valahol a „dimbes-dombos Dunántúl” gyönyörűen alliteráló, mind értelmileg, mind képszerűségében, mind zenei-hangulati hozadékát tekintve telibe találó jelzős szerkezettel, mint ahogy te is rábukkantál, még gyerekfejjel, az Üj Idők egyik művészi fotója alatt, és persze a bennszülött meg a beavatott idegen is tudja, amit te az elemiben, majd a gimnázium alsó osztályaiban több rétegben is tanultál, s amiről a térképre vetett egyetlen pillantás bárkit kioktat: hogy a Duna Pozsony és Komárom közötti szakaszától mindkét oldalra ugyanaz a lapos, alföld- jellegű tájegység terül el, amelyhez a „fölvidéki” Csallóköz meg Mátyusföld éppúgy hozzátartozik, mint az „anyaországi” Szigetköz, Hanság vagy Rábaköz, amelyet északnyugatról a Kis-Kárpátok, északról a galgóci, nyitrai dombok, keletről a Garam- és Ipoly-mente magaslatai, nyugatról a Lajta-hegység meg a soproni-kőszegi Alpok, délről, délkeletről pedig a Kemeneshát, valamint a Bakony meg a Vértes nyúlványai és a Gerecse fognak közre...

Mi van veled, te őrült spanyol, mi van veled? Nehezen születik ez a könyv, tudom, alighanem minden jó könyv nehezen születik, de gyakran még a rossz is. Ez ki tudja milyen lesz, de azért szedd össze magad! Akkutyafáját! Pont két hete, hogy írtál vagy két oldalt, a Szalai Pityuval kezdődő részt, s azóta semmi. Azelőtt meg... Jobb nem rágondolni. Január elejétől március elejéig szü-