Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - Simkó Tibor: Lösz - Első rész (folytatás)
mok harangja, vagy: megszólaltak a templomok harangjai —, akkor már otthon voltál; ha jól emlékszel, a községháza udvarán hallottad meg a harangszót, nem volt dél, dél körül járt az idő, de nem volt dél, tizenegy óra lehetett, vagy délutáni egy, de inkább délelőtt volt még — s hogyhogy rájöttél, még a harangzúgás alatt: nem halottért szól a harang [igaz, meglehet, azokért is, a háborúban elpusztult tízmilliókért, de elsősorban örömhírt jelentett az a zúgás), hogyhogy rájöttél erre, még amíg özönlött a hang a toronyból [a tornyokból), hisz halottnak is úgy délelőtt tizenegy körül szoktak harangozni?; tehát kellett, hogy valami különbség legyen a kettő között, tehát több haranggal harangoztak, vagy mindkét templomban [a katolikusban is, meg az evangélikusban is] szólt a harang [szóltak a harangok] —, egy biztos: amikor kifutottál az utcára, ott már terjedt aír, és tőled talán épp az a parasztasszony tudta meg, az a villanás az emlékezetedben, aki akkor a szívére szorította a kezét és sírni kezdett: — Vége! Ö, Istenem! Vége a háborúnak!) mégsem annyira a gyaloglástól való félelme adhatta neki a gondolatot, hogy téged is magával vigyen, mint inkább a front utáni zűrzavaros helyzet, az esetleges útonállókra, erősza- koskodókra, az ismeretlen katonákra ügyet vető óvatosság, hisz annyi kósza fáma keringett abban a tavaszi levegőben, de mindez csupán most ötlik föl benned, pedig lehetséges, hogy anyu egyszerűen csak a te kívánságodnak tett eleget, hiszen, ha jól emlékszel, te magad akartál vele menni. Ezen az útrake- lésen túl a páprágyi papiakból alig látsz egyebet, mint a virágoskert karóinak ragyogó, színes üveggömbjeit (megint üveg! és megint gömbölyű!), amelyek érdekes, kicsinyített tükörképét mutatták a körülöttük nyüzsgő világnak, s ha valaki közelről bámult beléjük, annak csúfondárosan eltorzították az arcát. Annál több élmény köt Malinóhoz. Ez a csöpp fészek jóval északabbra bújik meg, a Felső-Nyitra vidékén, s valódi hegyek fogják közre. Mellette, nem magasan, de szép, szabályos kúp alakú dombon, a rég rommá lett Csege várának kövei meredeznek. Gyerekszemmel nézve minden nagyobbnak tűnik — s bizony te még gyerek voltál, nyolc-, tíz-, tizenkét éves, amikor Malinóra jártatok nyaralni —, ezért a várdombot is hegynek láttad. De az igazi hegyek valamivel távolabb emelkedtek, óriási koszorúként fonva körül a falut. Ezektől az erdő borította monstrumoktól azonban mintha mindig idegenkedtél volna. Neked leginkább a várhegy imponált, nem is annyira hegy-mivoltával, mint azzal a történelmi légkörrel, amit árasztott. Akkoriban kaptátok meg Bélával egy karácsonyra az „Egri csillagok” kétkötetes, Biczó András illusztrálta (ez fontos! — az illusztrációk kölyökkorod óta foglalkoztatják a fantáziádat) kiadását, és a szegény szlovák jobbágyfalu fölé ágaskodó romos kis vulkán, alighogy észrevetted, rögtön izzani kezdett. Persze te jöttél tűzbe, nem a várdomb, te képzelted magad hol Bornemissza Gergőnek, hol Mekcseynek. (Dobó szerepét alkalmasint Bélának szántad.) Majd a negyvenes évek elején, már gimnazista fejjel, a „Vaskorona” című filmből merítve ihletet, Arminióként pózoltál az egyik vadregényes szikla fokán, s patetikus mozdulattal hajítottad a mélybe a dárdává kinevezett csipkebokor-vesszőt. Bár meglehet, hogy nem is csipkekoborból vágtad. De hogy volt Malinón egy csipke- bokor-vessződ, az szinte holtbiztos. Eléd rajzolódik egy onnan való távozásotok emléke: indul a szekér a plébániaudvarról, hogy levigyen a temanyini állomásra, ti a szekéren, az ozonciak meg, akik ott nyaraltak veletek, s akiknek még nem kellett elutazniuk, integetnek a szekér után... Már megint újraköltöd a dolgokat, fiacskám! Igen, valószínű, hogy integettek, te is, ők is. Hogy pontosan kik is voltak az udvaron, azt már nem tudod; bizonyára ott volt Viktus bácsi (hacsak nem kísért el titeket Temanyinba), ott volt a házvezetőnője (no, hogy is hívták?; pedig az arca, hangja, alakja
