Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - Simkó Tibor: Lösz - Első rész (folytatás)

nyugaton, talán még Ausztriában sem, esetleg Olaszországba ha eljutott, de az délen van (anyu valamit említett, hogy Vlktus bácsi Abbáziában gyógylttatta a tüdejét, de Abbázia most Jugoszláviához tartozik), az angol szövegek megértése különben nem jelentett problémát a számára (német anyanyelvű lévén talán mindig is németül gondolkodott, így érthető az a mondása, amit anyutól nemegyszer hallhattál, hogy „A fejem német, a hasam tőt, a szívem magyar” — az önarcképszerű szavak visszhangoznak az emlékezetedben, mert úgy érzed, találóan jellemzik Közép-Európának ezt a részét, a te pátriád, vagy helyesebben: az itt élő emberek egy jó részének a mentalitását, élmény- és tudatvilágát, persze a nemzetnevek fölcserélhetők, a három említetten kívül esetleg negyedikkel, ötödikkel, tizedikkel helyettesíthetők, embere válogatja, de ez a keveredés, ez a belsőség-egyveleg, ez itt él, dobog, emészt, gondolkodik, érez, szenved és örül, ez van, ettől te sem szabadulhatsz már soha); csupán az orosszal nem volt képes megbirkózni, az orosz azbukával, talán mert arra csak később kerített sort, ötven-hatvanéves korában, amikor már nehezen fogadta be az újat, pedig ha nincs ez a betű-akadály, a nyelvtant, már csak a szlovák alapján is, alighanem nagyobb erőfeszítés nélkül megemésztette volna (hisz tudod, a háború után eleinte nektek is mennyi bajotok volt az orosszal, épp a megtévesztő ábécé miatt, ám mihelyt a más regulára fogott írásjeleket megszoktátok, a többi már sokkal könnyebben ment), mert szlovákul úgy tudott, mint németül vagy magyarul, hisz gyerekkora óta szinte állandóan szlovákok között élt, állomáshelyei tiszta szlovák községek voltak, legalábbis a két utolsó, amelyre már te is emlékszel: Páprágy és Malinó —, tehát a könyvek tényleg ott sorakoztak- hevertek a könyvszekrényekben és az íróaszalon, és ott lógott az ajtó mellett a falon a szentélybejárat csöngőjének virágmintákkal telehímzett húzószalagja (hogy csöngő is volt-e fölötte, az már nem biztos), s az íróasztalt ellepő tárgyak közül például határozottan emlékszel egy kétökölnyi, talpas üveggolyóra, amelyben, ha a gömbölyűjével lefelé fordítottad, majd visszaállítottad a lapjára, apró, fehér pelyhek szállingóztak alá (hogy a pelyheken kívül mi volt még benne, azt megint csak elfelejtetted, mint ahogy mindmáig hiába töröd a fejed rajta, hogyan keletkezik az efféle iratnehezékben a „hóhullás”). De a két állomáshely más és más vidék.

Páprágy valahol a mátyusföldi síkságot északról szegélyező dombok között fekszik. A dombokat szántóföldek borítják. Ehhez a tájhoz semmilyen bensőséges kapcsolat nem fűz. A legkonkrétabb reá vonatkozó élményed alighanem az a gyaloglásod anyuval negyvenöt tavaszán (áprilisban? május elején?), amelynek a kiinduló pontja Páprágy volt, célja pedig a mintegy harmincöt kilométerrel délebbre fekvő Éty, ahol apu vészelte át a frontot. (Persze akkor még nem tudtátok, sikerült-e átvészelnie — posta, se telefonösszeköttetés nem volt —, ezért is sietett anyu haza.) Mind a mai napig rejtély számodra — akárcsak az üveggolyóbeli „hóhullás” —, miért vitt akkor anyu magával, s mért pont téged vitt magával, nem Bélát. De ez a rejtély, mivel anyu már nem él, holtodig rejtély marad. Csak találgatod a nyitját, mint most is, miközben föl- ötlik benned: talán azért, mert félt egyedül nekivágni az útnak, harmincöt kilométer, az két éjszakai pihenővel is harmincöt kilométer, neked ma nem tűnik soknak, mert te azóta épp eleget gyalogoltál, de anyu nem szokta meg a gyalogtúrákat, a négy szülés kövérré tette, s bár odahaza gyakran reggeltől hajnalig képes volt talpon lenni, járni-kelni a konyhában, a lakásban, vagy a bevásárlásait és egyéb sürgő-forgó dolgát intézni, mégis nehezére eshetett a gyaloglás, ám akkor, negyvenöt tavaszán (április volt? május eleje? egy biztos: amikor május kilencedikén, a béke első napján megszólalt az étyl templom harangja — vagy: megszólaltak a templom harangjai, vagy: megszólalt a templo-