Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - Simkó Tibor: Lösz - Első rész (folytatás)

ségi könyvtár szerepét töltötte be], és a katonák közül senki sem tudott angolul, és üzentek Haásznéért, mert ő tudott angolul, de a rőt hajúval ő sem Igen tudott társalogni, talán mert tájszólásban beszélt az amy, vagy mert nem akart hadititkot elárulni, vagy mert annyira fogytán volt az ereje, vagy egyszerűen csak unta már az egészet, a liberátort, a bombákat, az ejtőernyőt meg a merő sebbé lőtt lábát, te csak arra emlékszel, hogy Haászné többszöri kísérlet után egyetlen szóba próbálta gyömöszölni a kérdései lényegét, ezt a szót ismételgetve váltig, valahogy így: — P’omb ...? P’omb ...? P’omb...? —, és te plombára gondoltál, pedig tudtad, hogy a katonákat az érdekli, van-e a lezuhant gépben bomba, de arra már nem emlékszel, sikerült-e valamit kiszedni az árnyból, mert akkor már hozták a következőt, aki nem a falu közepén ért földet, mint az első, hanem valahol kijjebb, ez csinos fiatal srác volt és a saját lábán jött be, hosszú, meleg pilótaköpeny a vállán, bámultál, minek neki nyáron a köpeny, de Béla megmagyarázta, hogy tíz kilométeres magasságban téli az idő, hogy a rőt hajú szétroncsolt lábán is azért van az ormótlan csizma, s hogy azt a csizmát villannyal fűtik, aztán a harmadik ejtőernyőst is megláttátok, de azt nem hozták be a katonák, az autójuk a községháza előtt kifordult vele az ispilángi útra, talán mert ő volt hármuk közül a legmagasabb sarzsi, kapitány volt, ha igaz, s talán mert közben valahogy kitudódott, hogy ai gépben nincs bomba, bevetésről hazatérőben volt már, s akkor elindultatok abba az irányba, ahol a falu mögött óriási füstfelhő borította az eget, a határnak Örs felé eső részébe, Izsálló-major és a Gelence közé, ahol a sík terepen már messziről látszottak a lángok, amint idegesen hajlongva lovagolnak a nyugodt mozdulatlansággal heverő üszkökön, s amikor közel értetek, elámultatok, hogy mekkora ez a gép, vagyis ami megmaradt belőle, mert nem robbant föl, nem is törött össze, csak ráfeküdt a kukoricásra és elégett, már ami éghető volt belőle (az alumínium több helyütt alaktalan gubancokká olvadt), s így jól ki lehetett venni a szárnyak fesztávolságát meg a törzs hosszát, s szinte már a roncsok között botladoztatok, amikor a szemetek megakadt rajtuk, noha előre gyaníthattátok, milyen látványban lesz részetek, hisz Béla is mondta, hogy egy négymotoros bombázóban tíz vagy tizenegy ember szokott ülni, nem három, s amikor megpillantották őket, valahogy mégis olyan valószerűtlen volt az egész: a hét kicsi test, mint hét feketére aszott múmia ült a helyén, mereven, katonásan, vigyázz-ülésben, egy irányba tekintve, akárcsak az egyiptomi domborművek szerecsenjei, s a gép roppant testéhez képest olyanok voltak, mint a\ gyerekek

— pöttömnyi néger nebulók valamelyik szutykos külvárosi iskola padjaiban, a tanító nénijükre figyelve, vagy ádventista imaórán a hitoktatójuk szavát lesve, aki épp a Megváltó közeli eljöveteléről beszél —, egyiknek-másiknak a nyakában valami éremféle csillogott (talizmán? dögcédula?), és mind meztelenek voltak, csak a szíjak takartak el belőlük egy-egy sávot, a szíjak, amelyekkel biztonság kedvéért az üléshez kötözték magukat, s amelyek, ki tudja?, talán a halálukat okozták; mentek a dűlőúton, jobb kéz felől magatok mögött hagyva a tavaly nyáron lezuhant liberátor helyét (mert már rég csak a helye van meg: a hét kicsi múmiát néhány napon belül koporsóba rakták és eltemették, a gép roncsait meg beszállították a faluba, az egyik üresen maradt zsidó ház udvarába), fölöttetek felhőtlen az ég, a nap ragyog, szanaszét csönd és síkság és béke, a levegő vibrálva száll föl körös-körül, s akkor észreveszed, hogy az ezüstkék égen valami röpül. Egy madár. Lassú, tempós szárnycsapásokkal úszik, egyedül a tágas égbolt közepén. Ilyen madarat még nem láttál. Nem gólya. Nem Is ragadozó. Nem vitorlázik. Gém? Daru? Emez rég kiveszett ebben az országban, amaz nem a Gelence partján tanyázik. Ámbár a Kis-Duna nincs olyan igen messze, ott megél.