Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - Simkó Tibor: Lösz - Első rész (folytatás)

— Túzok — mondja Lajos (vagy Vilmos), és te csak nézel, nézel a messzeségbe tűnő madár után.

Az a távlati... A mátyusföldi síkság horizontja!...

Aztán, Örsre érve, Lajos (vagy Vilmos) tett-vett valamit abban a bizonyos ház-ügyben {kisült, hogy a szóban forgó ház régi ismerősöd: amikor még Őrsön laktatok, s te még nem jártál iskolába, amikor anyu egy éven át kórházban volt Sebővel, apu meg az isiászát gyógykezeltette Budán, akkor hónapokig éltetek — Béla és te — abban a kis fészekben ott a falu szélén, közel a malomhoz, az áldott jó Otilka néni meg fölnőtt leánya, Klárika társaságában; nem sokkal azután, hogy aput Étybe helyezték, Klárika férjhez ment, és Otilka nénivel együtt odahagyták a bérelt házat, s oda Őrsöt is, meg az ispilángi járást), de csak a jegyzőségen, mert az ügyes-bajos hajlék üresen állt. Legalábbis nektek senki nem nyitott ajtót. A nagykapuval majdnem szemközt azonban, az úttest másik oldalán Vásárhelyiék villája várt rátok — egyszerű kockaház, ám a harmincas években, amikor épült, hozzá hasonlóval nemigen dicsekedhetett még a falu —: a te kiküldetésed oda szólt elsősorban. Piroska néni, az egyik Vásárhelyi lány anyuval (vagy keresztanyuval?) járt egy rövid ideig tanítóképzőbe valamikor. Őket jöttél el kifaggatni, hogyan vészelték át a frontot. Nos: átvészelték. Piroska néni és egyik nővére brigádmunkába járnak. Tartják magukat, bár panaszuk van elég. Hallgatod, amint sorolják, egymást fölváltva, te, a tizennégy éves kamasz, s hallgatja Lajos is (Vilmos?), noha életében először látja ezeket a nőket. (Férfi nincs a háznál — az öreg Vásárhelyi néni évek óta özvegy, két lánya hajadon, a férjnél levő meg nyilván csak a harcok elől bújt meg itt a gyerekeivel.) De Lajos-Vilmos már kész legény, ő már vagy három éve kijárta a polgárit, s azóta á községházán dolgozik: ő komoly hivatalnoknak számít, akivel idegenek is el tudnak társalogni. Nem emlékszem, miről folyt a szó, és hogy beszélgettél-e egyáltalán, vagy csak hallgattad a vendéglátóidat meg a kísérődet. Egy epizódra azonban újból és újból visszaröppen az emlékezeted: arra, ahogy hazafelé indulva útba ejtettétek a kertészék házát.

Ehrlingerékhez Vásárhelyiéktől néhány telekkel a falu közepe felé kellett befordulni. A furcsa nevű kertész valahonnan Morvaországból származott (ide nősült? vagy még az apja, a nagyapja jött ide?); az ősei németek lehettek, de ő már magyarnak vallotta magát. Amikor megismerted, a felesége már nem élt; talán a kislányuk szülése közben halt meg. Ehrlinger Zsuzsira egész kicsi korodtól emlékszel — két-három évvel voltál fiatalabb nála. Miután Vásárhelyléktől elbúcsúztatok (vagy még előbb), az útitársad [Lajos? Vilmos?) közölte veled, hogy az Ehrliger Zsuzsi neki az ispilángi polgáriban iskol4társa volt. Hadd látogassátok meg hát őket is.

És ez az emlék összefolyik benned azzal a másikkal, ott a napsütötte, poros dűlőúton: befordultok az utcáról, valahol a falu vége és a templom között, egy kerítés mentén, a Gelence-parti akácos irányába, s elétek tárulkozik a kert: először a vetemények egymást váltogató sorai — a borsó, a vajbab, az uborka, a spenót, a tök, a paprika, a paradicsom —, majd, már a kertészlak közvetlen közelében, a sok-sok virág — a nárciszok, rózsák, pompás nőszirmok, szegfűk, muskátlik, dáliák, liliomok —, végül a ház Gelence felőli oldalához simulva a széltében-hosszában messze elnyúló gyümölcsös. És ahogy befordultok a köves utcáról a füves kerti útra, egy lány jön szembe veletek, virágos szoknya meg áttetsző ingujj van rajta, a kezében kosár, a fején babos kendő, és amint lépeget, tenyérbe illő melle neki-nekifeszül a vékony vászonnak, s a kihegye- sedő réklit újból és újból két kerek barna folt süti keresztül.

Persze Lajos-Vilmos visszatérítette Zsuzsit, de talán nem is kellett nagyon térítgetni, jött az magától. Aztán bent a házban elbeszélgettetek Zsuzsi apjával