Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - Simkó Tibor: Lösz - Első rész (folytatás)

Simkó Tibor Lösz Első rész (folytatás) Összerakódik benned egy több mint negyed évszázados emlék: mentek a poros dülőúton Somaétyből Dobogóörs felé Lajossal (Lajossal? — nicsak, a nevére már nem is emlékszel, talán Vilinek hívták, írnok volt a községházán, valami rokonának a házügyében kéredzkedett el egy fél napra aputól, s mikor anyu megtudta, hogy Örsre készül, megkérte, vigyen el magával, hadd látogasd meg az ottani ismerősöket, negyvenöt májusa volt vagy júniusa, az emberek tudni akarták, ki maradt — s ki hogyan maradt — életben), nos hát, mentek a dűlőn, a Gelence mellett, a patak folyásával szembe, arra úgy öt kilométer a két falu közötti távolság, de köves úton csak kerülővel (Hámodnak, vagy még nagyobb félkört leírve: Ispiláng felé) lehet az egyik faluból a másikba eljutni (lehetett legalábbis — huszonhét év az huszonhét év, ki tudja, milyen utakat építettek azóta?), persze gyalog mentetek, a községháza egyetlen kerékpárját Pista bácsi, a fiatalabbik kisbíró használta (Sándor bá’t, az öregebbiket sohase láttad bi­ciklin), a tieteket meg elvitte a háború (igaz, valaki hagyott helyette egy da­rabokra szedett rozsdás vacakot, de hosszabb időbe telt, amíg azt apu — vagy Béla — úgy-ahogy összerakta), maradt tehát a két lábatok meg a napsütötte, poros dűlőút, a nagy csönd, a felhőtlen, hatalmas égbolt, meg a síkságról resz­ketve fölszálló, tikkasztó meleg. Azaz:nem tudod, mit érzett a bőröd, a lélegze­tedre sem emlékszel, csak a táj hangulata él benned egy képbe sűrűsödve, s ha manapság ilyen hangulatú tájban, ilyen kép közepén találod magad, a bőröd izzani kezd, s a torkodat hőség fojtogatja. Pedig a nyarat ma is sokkalta Jobban szereted a télnél. De olykor fölmerül benned a gyanú, hogy már csak ezek miatt a régi emlékek miatt szereted jobban. Mert akkor, több mint huszonhét évvel ezelőtt, aligha éreztél fulladozást, napszúrás sem igen kerülgethetett: a ké­pet, amelyet azóta is őrzői magadban, nem zavarja diszharmónia. Mentek a dű- lőúton Etyből Örs felé, már mélyen benn a határban, magatok mögött hagyva Jobb kéz felől a helyet, ahol tavaly nyáron lezuhant és ronccsá égett a liberá- tor, s ahová aztán kíváncsi csoportokban szállingózott a nép, persze ti srácok is, akik mindent első kézből akartatok tudni, megcsodáltátok a nyugodtan heverő, üszkös darabokká kinyílt légierődöt, mert hát odafönt, amikor százá­val szálltak, ez is milyen kicsinek tűnt, aztán, ahogyan füstölni kezdett, egyre csak nőtt, csak nőtt, olyannyira, hogy végül már nem is igen láttátok, mert valami lépten-nyomon eltakarta, amint hatalmas gomolygó spirálist írt le a falu körül, csak itt-ott bukkant elő, az épületek-fák-kazlak hézagaiban, s csak kísérteties robaja hallatszott szakadatlan, messze túlharsogva a kilométerekre fölöttetek vonuló gépek moraját, mígnem, mintha elvágták volna, elcsöndeser dett minden (később döbbentetek rá, hogy a fönti zümmögést továbbra is hal­lani), aztán a bögölyösi gyár szirénája lefújta a riadót, s a katonák már hozták az ejtőernyővel kiugrott három amerikai egyikét, azt, amelyiknek egy tátongó seb volt a lába, a vörös hajút, akinek szeplős arca egészen halovány volt, ahogy ott feküdt a hordágyon a tanácsterem előszobájában (amely egyébként a köz­

Next

/
Oldalképek
Tartalom