Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - Simkó Tibor: Lösz - Első rész (folytatás)
Simkó Tibor Lösz Első rész (folytatás) Összerakódik benned egy több mint negyed évszázados emlék: mentek a poros dülőúton Somaétyből Dobogóörs felé Lajossal (Lajossal? — nicsak, a nevére már nem is emlékszel, talán Vilinek hívták, írnok volt a községházán, valami rokonának a házügyében kéredzkedett el egy fél napra aputól, s mikor anyu megtudta, hogy Örsre készül, megkérte, vigyen el magával, hadd látogasd meg az ottani ismerősöket, negyvenöt májusa volt vagy júniusa, az emberek tudni akarták, ki maradt — s ki hogyan maradt — életben), nos hát, mentek a dűlőn, a Gelence mellett, a patak folyásával szembe, arra úgy öt kilométer a két falu közötti távolság, de köves úton csak kerülővel (Hámodnak, vagy még nagyobb félkört leírve: Ispiláng felé) lehet az egyik faluból a másikba eljutni (lehetett legalábbis — huszonhét év az huszonhét év, ki tudja, milyen utakat építettek azóta?), persze gyalog mentetek, a községháza egyetlen kerékpárját Pista bácsi, a fiatalabbik kisbíró használta (Sándor bá’t, az öregebbiket sohase láttad biciklin), a tieteket meg elvitte a háború (igaz, valaki hagyott helyette egy darabokra szedett rozsdás vacakot, de hosszabb időbe telt, amíg azt apu — vagy Béla — úgy-ahogy összerakta), maradt tehát a két lábatok meg a napsütötte, poros dűlőút, a nagy csönd, a felhőtlen, hatalmas égbolt, meg a síkságról reszketve fölszálló, tikkasztó meleg. Azaz:nem tudod, mit érzett a bőröd, a lélegzetedre sem emlékszel, csak a táj hangulata él benned egy képbe sűrűsödve, s ha manapság ilyen hangulatú tájban, ilyen kép közepén találod magad, a bőröd izzani kezd, s a torkodat hőség fojtogatja. Pedig a nyarat ma is sokkalta Jobban szereted a télnél. De olykor fölmerül benned a gyanú, hogy már csak ezek miatt a régi emlékek miatt szereted jobban. Mert akkor, több mint huszonhét évvel ezelőtt, aligha éreztél fulladozást, napszúrás sem igen kerülgethetett: a képet, amelyet azóta is őrzői magadban, nem zavarja diszharmónia. Mentek a dű- lőúton Etyből Örs felé, már mélyen benn a határban, magatok mögött hagyva Jobb kéz felől a helyet, ahol tavaly nyáron lezuhant és ronccsá égett a liberá- tor, s ahová aztán kíváncsi csoportokban szállingózott a nép, persze ti srácok is, akik mindent első kézből akartatok tudni, megcsodáltátok a nyugodtan heverő, üszkös darabokká kinyílt légierődöt, mert hát odafönt, amikor százával szálltak, ez is milyen kicsinek tűnt, aztán, ahogyan füstölni kezdett, egyre csak nőtt, csak nőtt, olyannyira, hogy végül már nem is igen láttátok, mert valami lépten-nyomon eltakarta, amint hatalmas gomolygó spirálist írt le a falu körül, csak itt-ott bukkant elő, az épületek-fák-kazlak hézagaiban, s csak kísérteties robaja hallatszott szakadatlan, messze túlharsogva a kilométerekre fölöttetek vonuló gépek moraját, mígnem, mintha elvágták volna, elcsöndeser dett minden (később döbbentetek rá, hogy a fönti zümmögést továbbra is hallani), aztán a bögölyösi gyár szirénája lefújta a riadót, s a katonák már hozták az ejtőernyővel kiugrott három amerikai egyikét, azt, amelyiknek egy tátongó seb volt a lába, a vörös hajút, akinek szeplős arca egészen halovány volt, ahogy ott feküdt a hordágyon a tanácsterem előszobájában (amely egyébként a köz
